Úttörőtábor – Józsa Márta jegyzete

Úgy alakult, hogy a napokban engem elraboltak a barátaim, és csapot-papot itt hagyva elmentünk négy napra az Adriára, no nem a létező legpuritánabb, bérből és fizetésből (én úgy értem persze: a mi bérünkből és fizetésünkből) élő fényestekintetű, most éppen a nőket szülésre sarkaló pávatáncbajnokunk után, hanem csak úgy, picit meghosszabbítandó a nyarat.

Bepakoltuk a sátrat, és megérkeztünk egy, a teljesen nomádtól csak egy leheletnyivel idébb levő kempingbe, a tulajdonosai Koszovóból származó albán katolikusok. Szó szót követett, a kávé mellett kötelező volt a pletykálkodás, végül is tőlünk, vendégeiktől értesülnek a világ viszonyairól. No és persze kire kérdeznek rá az ötödik mondat után? Hogy hogyan is vagyunk mi Orbánnal. Az ember nem szívesen gázol bele a házigazda lelkivilágába, hátha Dalmáciában is vannak hívei, aztán fizethetünk duplán a sátorhelyért. De az ember amúgy a száját sem szívesen fogja be, és nem szokta letagadni azt, amire gondol – így hát nagyjából elmondtuk, hogy nem az a legjobb opció egy ország számára, ha a kormányfője istennek képzeli magát, meg hasonlókat, hogy értsék a pékből kempingtulajdonossá avanzsált albán emigránsok is.

Akiknek amúgy megvolt a saját felsőbbrendűség-tudatuk is, azt mondták egyrészt, hogy a pék szakma hagyományosan a katolikusoké volt az albánok közt, a fagyis-cukrász szakma meg a muszlimoké. És hogy ifjúkorában az asszonynak azt mondta az apja, hogy férjhez mehet bárkihez, csak muszlimhoz ne.

Visszatérve a magyar viszonyokhoz, elmondták – később minden nap ismételték – úgy tűnik, mély nyomokat hagyott bennük – hogy volt egy visszatérő magyar vendégük, akit három éve kénytelenek volna megkérni, hogy többé ne járjon arra. Elkötelezett Orbán-hívő volt, minden nap másnak hazudta magát, nem akart fizetni, és egyébként is elkezdett úgy viselkedni, mintha ő volna ott a főnök. A kávéhoz és a beszélgetéshez hozzácsapódott egy dalmát szemétszállító, akivel kisebb vita alakult ki arról, hogy a horvát vagy a magyar kormány a nagyobb tolvaj. Végül megegyeztünk abban, hogy tanulnak ezek egymástól, amikor a köztisztasági szakembernek hirtelen eszébe jutott, hogy a magyar adófizetők pénzéből 45 milliárd forint landolt azon a bizonyos, augusztus 20-i karmelita-béli tűzijátékozáson Milograd Dodik, a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke zsebében. Arról a vezetőről beszélünk, aki szoros kapcsolatot ápol Putyinnal, és amúgy mindent megtesz – immár a mi pénzünkön is – szakadár magatartásával azért, hogy szítsa a konfliktusokat az amúgy sem a stabilitásáról híres Balkánon. És aki amúgy idén rangos díjjal tüntette ki Putyint, már ha az ő díja rangosnak számít valahol.

No mindegy, a frissen szerzett geopolitikai infókkal felvértezve belevettük magunkat az Adria vizébe, mint jól képzett úttörők, és hallgattuk, ahogy a kabócák fűrészelnek. Nem mellesleg házigazdáink azt is mondták: vannak magyarok, akik azért menekülnek el a szigetről, mert zavarják őket a kabócák. Bennünket valami teljesen más zavar, de most hova meneküljünk?

Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2023. szeptember 14-i adásában hangzott el. Kiemelt kép: Fortepan / Péterffy István