Vannak-e még közös álmaink? – Selmeci János jegyzete egy katartikus öngól margójára

Amikor a 93. percben Szoboszlai a kapusba rúgta az akkor még meccslabdának tűnő ziccerét, én pedig félig üvöltve és félig zokogva csapkodtam a földet, bár otthon a tőlem ijedtében messzire ugró szegény kutyán kívül éppen nem volt senki, tudtam, hogy nem vagyok egyedül, több ezren, százezren, talán millióan csináltunk éppen valami hasonlót. Közös dolog, amit nem csak mi értünk, hanem más nemzetek futball iránt elkötelezett fiai és lányai is, de persze amikor mi válogatottunk játszik, azt mi, magyar szurkolók értjük igazán.

Közös dolog, persze nem mindenkivel; nem is szeretném a saját mániámat, rajongásomat jobbnak, vagy racionálisabbnak beállítani másokéinál, bár a futball az futball, a többi meg tudjuk, több mint sport, és ha nem lenne, háborúznánk helyette, és vitathatatlanul olyan érzelmeket, olyan katarzist tud okozni egy milliárdnyi embernek, amihez foghatót a a beteljesült szerelmen, a szeretkezésen, a saját gyermek születésén, a zenén kívül talán semmi, de ez sem érinthet meg mindenkit. Azt viszont bizonyosan tudja még a futball ebben a széltében és hosszában megosztott országban is, hogy száztól ötévesig, az egyetemi kutatóktól a fizikai munkásokig, Újlipótvárostól a zsákfalvakig rengetegen zuhantunk tegnap a földre, hogy aztán a hosszabbítás utolsó utáni percében felálljunk.

Abban a pillanatban nem volt rá szükség, hogy legyen bennünk ennél több közös.

A nemzeti válogatottnak ilyen módon szurkolást a hazaszeretet bonyolult, racionális érvekkel aligha alátámasztható érzéséhez hasonlóan nem érdemes magyarázni, hiszen az ember nemzetisége esetleges, születhetett volna akárhová, szerethetett volna bele bármilyen másik sportba, csak éppen úgy alakult, hogy magyarnak született, ami tudvalevően egy futballnemzet, aztán a szívébe férkőzött a labdarúgás, és ezzel talán egy életre el is dőlt minden.

Amikor a focira gondolok, a gyerekkoromra gondolok, az életemben azt hiszem elsőként magam választott identitást jelentő soroksári focizni járásra, a tippmixelésre, a Hegyi Iván-könyvekre, arra, hogy tudtam az összes fontos csapat cserekapusának nevét is, az utalásokra, amiket mindannyian értünk. A szurkolói létem nagy része arról szólt, hogy hiába hiszünk örökké, a magyar foci, a magyar válogatott szar és nem jutunk ki sehová, aztán 2016-ban végre sikerült, a barátokkal közös szurkolást, életem addigi talán legjobb másfél hetét pedig sosem fogom elfelejteni.

A közös álmok listáján ott volt az egyenesági kijutás egy világversenyre, ez vált valóra tegnap este, és nem tudom biztosan, hogy van-e még olyan álmom, ami ennyi emberrel közös. Azt hiszem nem az a baj, hogy nekünk magyaroknak nem válnak valóra a közös álmaink, hanem hogy egy ideje már nincsenek is.

A mérkőzések után el kellene kezdeni beszélgetni arról, hogy mit akarunk még együtt egy utolsó utáni percben született, továbbjutást érő öngólon kívül. 

Selmeci János jegyzete a 2023. november 17-i Esti gyorsban hangzott el.

Címlapi fotó: MLSZ