Kicsit izgultam, nehogy baj legyen, amíg távol vagyok, meg ne törjön a lendület a fejlett nerizmus alapjainak lerakása útján, mert az imperialista ellenség a nyárelőn sem aluszik. Hál’ Istennek minden szépen haladt nélkülem is tovább. Testünkkel is megvédjük a NATO-t a svédektől, ugyanannyi pénzből kevesebbet kell cipekedni a piacról, a Libri is Mátyás király birodalmába került, a nép pedig boldogan áldozatot hozva előfizetett tízezer példány Nemzeti Sportra...

Minden napra jut szegény kisajátítóknak valami kisajátítandó, nem is beszélve az átnevezések mérhetetlenül körülményes, nagy energiabefektetést igénylő papírmunkájától.

2023. június 13. gyásznap. A magyar kultúra gyásznapja.  Kedden a kultúra utolsó szabad bástyája dőlt össze; a könyvkiadás és könyvterjesztés.

Goebbels már 1933-ban a Reichskulturkammer megnyitóján arról beszélt: „Csak felszentelt kezeknek van joguk a művészet oltárán szolgálni…” Ugyanezek a felszentelt alkotói kezek édes hazánkban manapság a pofák szétverésével hivatottak szolgálni a művészet oltárán.

Engem Rákay, Bencsik, Bayer, Gajdics and so on, lelke mérsékelten érdekel, de az igen, hogy a hazámat a komplexusukból építkező gyűlölet rágja, és ezzel szétverik még a saját híveik lelkét is, mert szegények azt hiszik, hogy a gyűlölet az egy létforma, amit a hatalom elvár tőlük. És gyűlöletben élni szar.

Figyeljünk csak jobban oda a nemzeti-keresztény etatizmus teljes erejével felbőgő egypárti „személyzetis politikájára”, amely az elmúlt napokban sokaknál heves szívdobogáshoz vezetett, holott nem történt semmi, csak a rezsim felvette az utazósebességét.

Nos, a Valóság nagybácsi addig kedves rokona marad az önkénynek, amíg az uralni tudjon a valóságot, amíg az alternatív világ materiális és spirituális irányítása a kezében van. Ha ez a konstrukció megbomlik, repedezni kezd a diktatúra bástyája, és a réseken beszüremkedik immár nem az alternatív, látszat valóság, hanem annak földi mása: Valóság nagybácsi mintha ekkor felszállna a vonatra, amely nemsokára indul, de egyelőre csak áll a pályaudvaron és pöfög.

Nem Orbán tiltotta ki a Vígszínházból Székely Csabának, a kortárs magyar irodalom nemzetközileg is magasan kvalifikált, rendkívül fontos műveket alkotó, kiemelkedő tehetségű drámaírójának a művét, hanem a Vígszínház miskolci kocsonyaként remegő ajtónállói, a szolgáltatásaikért és végtelen lojalitásukért pozícióba segített kegyencek, akik rendeltetésszerűen félik és rettegik a Nagy Őt, s akik pontosan tudni vélik (mert persze pontosan tudják is), mit mondana a Nagy Ő Székely Csaba "bátor, szabad, szókimondó" darabjára, amely – ennyi bizonyosnak tűnik – valószínűsíthetően nem a NER-nek állítana színpadi emlékművet.

Meggyőződésem, hogy minden diktatúra arra törekszik, hogy a normalitás fogalmát kisajátítsa és átírja saját képére, megfossza azt valódi jelentésétől. Kellett az alap. Olyasmi, mint „megvédlek”, én a béke, ők a háború, én a monogám család, te a szexuális eltévelyedés, vagyis: ki kellett sajátítani a normalitás fogalmát, és innentől kezdve a nyelv az ő szolgálatukba állt. A Gigafon egész tevékenysége a normalitás visszavétele.

Aki már végigült néhány, általa indított sajtó- rágalmazási- vagy becsületsértési pert, annak nagy eséllyel elmegy a kedve attól, hogy a bíróságon keresse az igazságát

"A polgári engedetlenséget öt Kölcseys tanár kirúgásával kívánták megbosszulni és megtörni. Az egyre hevesebb, nem szűnő diáktüntetésekre könnygáz és ütlegelés volt a válasz."

Mindezt azért mondtam el, mert az a politikai bódulat, amelyet Orbán gátlásnélküli hatalomvágytól, vagyongyarapodástól, az ellenzék, a "progresszívok" elleni gyűlölettől vezetve, immár több mint egy évtizede gyakorol, úgy nyerhette el hitelét hárommillió embernél, hogy még a vele nem egyetértő értelmiség számára is – mint most láttuk – eladta önmagát és ezt a kiszera méra bávatag nyelvet egy új világ teremtő varázslójaként.

És csak szíves emlékeztetőül hoznám fel Ferenc pápa elhíresült szavait, őszintén remélve, hátha még Kövér agytekervényeit is képes lesz bejárni ennek a "demens vénembernek" a sűrűn idézett álláspontja: Sokkal inkább egy irgalmas ateista, mint egy templomba járó, de szívtelen keresztény!"

Annak idején, Rákosi Mátyás születésének 60. évfordulóján az Operaházban rendezett ünnepségen Dobi István a beszédét azzal kezdte, hogy a nagy ünnep fényét azon nyomban igyekezett kozmikus magasságokba emelni, s rétori bravúrral mindjárt az első mondatában, internacionalista auftaktként és nemzeti antréként, mintegy dialektikusan, továbbá leheletszerű eleganciával kifejezve a politikai miheztartás halkan, ámde annál határozottabban javasolt és támogatásról biztosított ösvényét, felhívta a figyelmet arra, hogy Rákosi elvtárs születésnapja növeli hálánkat és hűségünket a nagy felszabadítónk és támaszunk, a testvéri Szovjetunió és a hatalmas Sztálin iránt.

Suhajda Szilárdnak egy számomra nehezen érthető extrém sport, Szilágyi Józsefnek az igazság és a magyar szabadság volt a szenvedélye. De vajon lehet-e bármilyen szenvedély fontosabb egy gyermeknél, aki kizárólag azért született a világra, mert mi így döntöttünk?

Az biztosan alapkérdés, hogy érdemes-e akkora kockázatot vállalni, amelyet Suhajda Szilárd vállalt azért, hogy oxigénpalack nélkül megmássza a Mount Everestet.