Vannak olyan művek, amelyek őszintén beszélnek az emberi kapcsolatok egyik évezredek óta létező fajtájáról, a homoszexualitásról, mint a létező világ valóságos és természetes jelenségéről. Márpedig az irodalomnak éppen az a feladata, hogy művészi eszközökkel mutassa be a valóságot, amelyhez a homoszexualitás éppen olyan szervesen hozzátartozik, mint a heteroszexualitás, akkor is, ha a heterók jelentős többségben vannak. Ha ezt letagadjuk, akkor nem megvédjük, hanem félrevezetjük, becsapjuk a fiatalokat és ez szörnyű tragédiákhoz fog vezetni.

Jönnek hozzánk a világ minden tájáról a legkülönbözőbb színű, vallású, világnézetű, identitású sportolók, edzők és tán szurkolók. Igazi multikulturális ünnep, a béke kiáltványa, minden fajta háború, agresszió elutasítása - lehetne az Atlétikai VB ilyen esemény. Talán az is lesz mindenütt, ahol nem a magyar tévé adását nézik.

Így nem marad más, mint az, hogy a pedagógusok az eskü megtétele alatt a Magyar Rektori Konferencia tagjainak csípője alá helyezzék majd a kezüket. Tudom, ez várhatóan tömegeket fog elriasztani a pedagógusi pályától, de azoknak az elszánt kollégáknak, akik hivatástudatból mégis vállalják a fenti megpróbáltatást, csak azt tudom javasolni, hogy vegyék komolyan az eskütételt, s ennek jelképeként a lehető legerősebb szorítással, mintegy vasmarokkal tegyék a kezüket a Rektori Konferencia tagjainak "csípője alá".

Azon politikák, amelyek egy lerohant ország honvédő háborúját összekapcsolják a fegyverkereskedelem vagy a tőke kritikájával éppoly érvénytelen választ adnak a problémára, mint a magyar kormány az álságos békeajánlatával. Az anarchistáknak önvizsgálatot kéne tartaniuk: nem lehet mindent összemosni a radikalizmus jegyében.

A populista autokraták sajátja, hogy bődületesen nagyot kell mondani, méghozzá folyamatosan. Ezzel ugyanis a híveket, rajongókat, tehát a tömeget, túl a megvásárolt klientúrán el lehet kábítani.

Jó konzervatívhoz illően a hagyományokra alapozva alkottuk meg a modern eskü szövegét, a tanár kétszer tizenkét pontját, plusz egyet.

Magától értetődőnek tekintjük: ha visszakapta volna a paraszt a földjét, akkor lett volna itt Kánaán, ha nem korlátozta volna a szabadságot Orbán, akkor bezzeg megmaradhatott volna a köztársaság, stb. Az igazság az, hogy ahogy nem minden paraszt tudja, hogy mikor mit kell vetni, ugyanannyira nem magától értődő az sem, hogy mi is a szabadság. Mert a szabadság a választás lehetősége, ám a választást mérlegelés, latolgatás előzi meg, a választás nem csak a nyerés, a nyereség esélyével jár, de kockázatot is hordoz.

A Gulyás Gergely előadása után felszólaló ózdi református fiatalember felhívta a figyelmet, hogy a kormány politikája nem Krisztust, hanem épp annak ellenkezőjét képviseli. Az effajta tisztességes és jószándékú naivitásnak hallatlan ereje van a teljes apátiába zuhant és a különféle egzisztenciális félelmektől gyötört, amúgy békésen szunyókáló lakosság felrázásában. Nem hatott azonban Gulyás Gergelyre és a helyszíni közönségre.

Minden diktatúra régi trükkje, hogy a saját belső szükségletéből fakadó nyelv- és értékkészletet – amit egy kiválasztott csoport, klientúra saját valós vagy vélt érdekei szerint mozgat –, nos, ezt a nyelvet és a nyelvben artikulált kirekesztő és antihumán érzelmeket egész egyszerűen az "ellenségnek" tulajdonítja.

A magyar kormány 13 minisztert, egy elnököt és egy általános helyettest tudhat magáénak, akik közül egyik sem nő. Svédország lebukott. A háborúpártiak rendkívülit hívtak össze, hogy becsempésszék a svédeket a NATO-ba. A Napnál is világosabb a céljuk: el akarják nyújtani testvéri barátaink, az orosz nertársak szenvedését legalább négy évre. „Szét fognak szedni minket, amiért normális emberekként viselkedünk” mondotta volt Demeter, minden kultúrák honi ura, de miről beszélgethettek Karácsony Gergellyel?

A közszolgálati pártszolgálatnál már tizenvalahány éve minden eltérő véleményt gondos kezek lefóliáznak és bedobozolnak, az ellentétes vélemények csak összekuszálnának mindent, kizárólag az eligazító Napi Ukázra van szükség, azon nincs fólia, így hát azt kell beolvasni. És boldog karácsonyt! 

Ha nálunk több Fradi lenne, azzal meglepnénk a Hanyatlót. Ha például három akadna belőle, a Klaksvík nézhetett volna, mint a moziban. Persze seperc alatt utánoznának minket, és egy Internazionale – Internazionale rangadón százezer torok üvöltené: hajrá Internazionale!

Magyarország már a saját oktatási rendszerét sem tudja önerőből fenntartani, s kénytelen Brüsszelhez fordulni, holott erre még a Magyar Dolgozók Pártja által vezetett, szép emlékezetű vas és acél országa is képes volt, közvetlenül a második világháború után, egy romhalmazzá lőtt országban.

A drámában a dac, a düh dolgozik, a diadalt a dráma döbbenete diktálja, a demokrácia dallama dönti a dölyfös diktatúrát, a dinamizmus dübörgése deríti a dermedtséget derűre.

Tusványoson a tömeg a politikus nyersanyaga, akit az érzelmek nyelvén kell megszólítani, az igen és nem, a fekete és fehér dichotomizált világával hatni rá, csábító vezényszavakkal, s a jövőre vonatkozó ködös és délibábos, levegőben lógó ígéretekkel, ahol messze nem az ígéret potenciális realitása vagy irrealitása az érdekes, hanem a közös mítoszba való beágyazottsága.

Mi is nekünk ez a Tusványos? Maga a folytonosság, egy ünnep, kihelyezett péntek reggel, nyilvános élő adás, Kossuth hitvallása, pontosabban a Kossuth adóé, riporterrel, riporteri keresztkérdésekkel.