Holoda Attila: Behálózva...

A természeti erőforrásokhoz és az energiahordozókhoz való hozzáférés szabadsága alapvetően a vezetékhálózatok sűrűségétől, idegen szóval az infrastrukturális fejlettség szintjétől függ. Ez még azok számára is könnyen belátható, akik nem foglalkoznak napi szinten az energiaellátás kérdéseivel. Magyarán, minél több vezetékhálózathoz kapcsolódik egy ország annál kevésbé van kiszolgáltatva egyik, vagy másik beszállítónak, legyen az kőolaj, földgáz, vagy éppen villamos energia.

25 évvel ezelőtt még úgy beszélhettünk a hazai távvezeték-hálózati kapcsolódásokról (határkeresztező kapacitásokról), hogy mi valójában egy „zsákország” vagyunk: ide csak érkeztek a vezetékek, és szinte kizárólagosan keletről, azaz ahogy akkoriban mentegettük magunkat: „történelmileg kialakult” örökség nehezítette az energiahordozókhoz való hozzáférésünket. És mivel energiahordozókból – a kőszenet kivéve, amiből most is nagyjából 6,5 milliárd (!) tonnára tehető a kitermelhető készletünk – elég rosszul ellátott ország vagyunk, így ez a történelmi kiszolgáltatottság erősen determinálta azt is, hogy kitől, mely szállítási útvonalon tudunk kőolajat, vagy földgázt vásárolni. Már az Antal-kormány felismerte ezt a csapdahelyzetet, és megfogalmazták a diverzifikáció szükséges hálózatfejlesztési lépéseit, ám a tényleges változások elindítására egészen a kétezres évek elejéig várnunk kellett, amikor megépült a HAG (Hungarian–Austrian Gaspipeline), közkeletű nevén Baumgartner-i csővezetéki kapcsolat, Mosonmagyaróvárnál. Ezt követően, még a 2007–2009-es kormányzati időszakban megszülettek azok a beruházási döntések, amelyek alapján elkészült előbb a román-magyar, később a horvát-magyar, majd a szlovák-magyar csővezetéki kapcsolat. Nem véletlen, hogy bár a mások eredményeivel szívesen dicsekszik az Orbán-kormány minden illetékes prominense, azt mindig gondosan elhallgatják, hogy a szükséges döntéseket még a 2010 előtt, a sokat ostorozott „elmúltnyócév” során hozták meg. A villamosenergia hálózatok összekapcsolása már jóval ezt megelőzően megtörtént, így több határkeresztező vezetékes kapcsolatunk létezik, mára gyakorlatilag minden szomszédos országgal, beleértve a sokáig – környezetvédelmi megfontolások és ellenkezés miatt - húzódozó szlovén villamosenergia rendszerrel is. 2012 szeptemberében összekapcsoltuk a magyar-szlovák-cseh villamosenergia kereskedelmi rendszert is, majd ehhez csatlakoztak később a románok és a lengyelek, azaz elméletileg bárhonnan érkezhet hozzánk villamos energia. Látva a hazai 26-30% körüli folyamatos villamosenergia exportigényt ez egy valóban élő és működő kereskedelmi és fizikai kapcsolat.

A kőolaj ellátásunk a sokat és sokféle aspektusból emlegetett „Druzsba” (Barátság-II.) magisztrális nyers kőolajvezetéki kapcsolattal előbb a Szovjetunióhoz, majd a kapitalizálódó Oroszországhoz kötött minket. Azonban már a 60-as évek végén megszületett az a felismerés, hogy lehetővé kell tenni a közép-európai szocialista országok hozzáférését az egyre nagyobb jelentőséggel bíró, tengeri szállítású kőolajimporthoz is. Erre a 70-es évek kőolajválsága még inkább ráerősített, ám ennek ellenére majd 20 év kellett ahhoz, hogy elkészüljön az Adria-kőolajvezeték, amely az egykori Jugoszlávia Adria-tengeri kikötőjéből juttatja el a tankereken érkező nyers kőolajat a jugoszláv – ma már horvát és szerb -, valamint a magyar, szlovák és cseh finomítókba.

A függetlenedés lényege leginkább abban áll, hogy akinek valamiből kevés jutott, de vannak beszállítói útvonalai, akkor a kiszolgáltatottság csökkentéséhez meg kell teremteni a lehetőséget arra, hogy sok vevőtől, sok útvonalon férhessen hozzá egyik, vagy másik termékhez. Az energiafüggetlenség ugyanis nem azt jelenti, hogy mindent saját magam termelek meg, mert ez természeti és földtani adottság kérdése, hanem azt, hogy nem hagyom kiszolgáltatni magam egyik eladónak sem. Ha valamely ország erőteljesen egy kizárólagos eladóhoz igyekszik kötni magát, ahogy ezt az elmúlt 13 évben a magyar kormány is tette az oroszokkal, azzal bizony lassacskán már nem a saját, hanem az eladó érdekeit kezdi kiszolgálni. Mondjuk van olyan érzése az embernek, hogy ez a „kiszolgáltatottság” egyáltalán nem szándékuk és kedvük ellen való, így csak két lehetőség merül fel ennek indoklására; az egyik a jól ismert „alkotmányos költség” jelenléte az üzleti folyamatban, a másik pedig a klasszikus vicc analógiája a vadász és a medve közötti párharcról, azaz „Vadász, vadász! Szerintem, te nem is vadászni jársz ebbe az erdőbe...”

Ugyan a túlmozgásos külügyminiszterünk mostanság a természettudományok területére kalandozva mindenfelé azzal házal, hogy „az ellátásbiztonság elsősorban fizikai kérdés és nem ideológiai”, ám komoly tévedésben van az, aki ezt el is hiszi neki. Különösen a fentebb kifejtett, egyre jobban az európai integrált hálózatrendszer részévé váló, hazai távvezetéki kapcsolati háttérrel. Ez ugyanis már nem fizikai kérdés, hanem kereskedelmi és nem utolsó sorban geopolitikai döntés kérdése. Persze, ez – félreértés ne essék – nem azt jelenti, hogy az orosz gázmolekulák már nem lesznek a rendszerben. Ha egy nagy integrált rendszert nézünk, s ha annak a keleti, déli területére nagy mennyiségben orosz molekulák érkeznek, akkor bizony lesznek/voltak/vannak olyan országok, amelyek bár nem az oroszoktól (Gazprom) vásárolnak, mégis ténylegesen mondjuk szibériai, vagy Jamal-i eredetű molekula ég majd a gáztűzhelyükön, mert a rendszer ezen tartományában ebből lesz sok. Ugyanis ezt gázt ők nem az oroszoktól veszik, hanem más kereskedőktől. És ez a lényeg! Semmi baj nincs ugyanis az orosz földgázzal, hiszen az éppen úgy metán (CH4), mint a norvég, vagy a holland, vagy éppen katari. Ha a távvezetéki rendszerek és a hozzájuk kapcsolódó kereskedelmi platformok kellőképpen liberalizáltan és átlátható feltételek mentén működnek, akkor már régen nem beszélhetünk orosz földgáz-függőségről, csak engedni kell, hogy mások is egyenlő feltételekkel vehessenek részt ebben az üzletben.

 

A fentebb megidézett külügyér most megint csak úgy tesz, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt. Különféle infrastrukturális fejlesztések, távvezetéki kapcsolatok szükségességéről szónokol, mintha nem ezt javasolta volna már az elmúlt 10-12 évben az összes független tanácsadó. Közben viszont a kormány emberei továbbra is az orosz kitettség elkerülhetetlenségéről beszélnek, pedig az élet ezt tényszerűen cáfolta, hiszen az elmúlt év őszén is bebizonyosodott, nem igaz, hogy mi csak az oroszoktól tudunk gázt (és kőolajat) vásárolni! 2022 november-októberében volt olyan nap, amikor az oroszoktól vásárolt, a Szerbián keresztül hozzánk érkező Török-Áramlaton importált földgáz mennyisége valójában nem érte el az egynegyedét sem az országba érkező import földgázmennyiségnek. Igen, jól olvassák, kevesebb mint 25% jött a Gazprom ügylet keretében az országba.

A szerbekkel mostanság sok területen is „összegyógyult” kormányzati és külügyi kapcsolatok betetőzése volt ismét az április 20-i közös sajtótájékoztató. Ezen az újabb kőolaj és földgázvezetékek közös megépítését nem átallották az ellátásbiztonsággal indokolni, holott sem az MVM sem a szerbiai Srbijagas földgázkereskedő cég vállalati összekapcsolásának, sem az Algyő-Újvidék közötti kőolajvezetéki kapcsolat kialakításának az égvilágon semmi köze a hazai ellátásbiztonsághoz. Csak emlékeztetnék arra a nagyszerű – ám szerencsére hamvába holt – igyekezetre, amikor Putyin 2013-ban megsértődve az EU-ra közölte, hogy már pedig nem hozza el a gázát Európába, csak Törökországig, s akinek kell jöjjön érte. Na, akkor másnap Szijjártó a szerb cimborájával együtt, a szokásos fontoskodó képet vágva, azon az idegesítően szótagoló, komolykodó hangjukon jelentették be, hogy akkor bizony ők(!) egy új távvezetéket fognak építeni a török átadási pontig. Amire persze se pénzük, se lehetőségük, se hozzáértésük nem volt, ezért azonnal pénzt követeltek az EU-tól. Követelésben világbajnokok vagyunk: legyen szó tiszteletről, de leginkább pénzről. Mert nekünk mindkettő jár. Ja, hogy mi lett a vége? Hát persze, hogy az oroszok megépítették a vezetéket a magyar (és egyúttal EU-s) határig. Az eladó ugyanis eladni akar.

Csak a vadász jár más miatt az erdőbe...