A problémamegoldás bajnokai – Herskovits Eszter jegyzete
Így megy ez, a kormány gondot észlel, jön, intézkedik, és minden problémánk elillan, igaz, jó mélyre besöpörve a szőnyeg alá, de akkor is.
Vészhelyzet, vagy amit akartok – Szénási Sándor jegyzete
"Szuverenisták" és "hígmagyarok" párbeszéde a rendeleti kormányzásról.
Sulyok Tamás a szívére vette - Kárpáti Iván jegyzete
Ha egy publicista kellemetlen szagú, légnemű anyagnak minősíti az államfőt, az nem az a kategória, mint amikor az államhatalom minden eszközét magának tudó politikus gerjeszt gyűlöletet emberek csoportjaival szemben.
Orbán = Le Pen - Dési János jegyzete
Marine Le Pen = közbűntényes sikkasztó. Vagyis ha Orbán = Marine Le Pen és Marine Le Pen = köztörvényes bűnözővel, akkor az annyi, mint Orbán = köztörvényes bűnöző.
Zoológiai minimum – Józsa Márta jegyzete
Egy skót újságíró, J. M. Ledgard a kétezres évek elején Afrikában volt külpolitikai tudósító. Ott bukkant rá a szocialista zsiráfok történetére.
Túlélés - Szénási Sándor jegyzete
"Az EU pilléreit jelentő béke és stabilitás már nem garantált" – mondja Hadja Lahbib válságkezelésért felelős biztos – "Európa fegyveres erőszakkal szembeni felkészültsége és ellenállóképessége kihívásokkal nézhet szembe." Ezt úgy kell lefordítani, hogy háború lesz. Lehet. Talán nem. De lehetséges, hogy inkább igen. Éberség. Nem lehetünk olyan ostobák, mint a múlt század harmincas éveiben voltunk. Szóval készülni kell.
Az Alaptörvény szellemében – Selmeci János jegyzete
Bár rendes családos ember a közelébe nem megy, a Pride-on mégis összegyűlnek vagy ötvenezren, akiket a rend éber őrei a Hszi Csin-ping elvtárstól kölcsönkapott arcfelismerő kamerarendszer segítségével beazonosítanak, majd fejenként százezer forintra megbüntetnek.
A mi kis falvaink - Józsa Márta jegyzete
Ha víz nem is, de a lé dőlni fog, minden faluban lesz bankautomata, hozzá lehet majd jutni alaptörvényben foglalt jogunkhoz, a készpénzhasználathoz.
Probléma a hadsereggel – Józsa Márta jegyzete
4/08/2024 13:04
| Szerző: Józsa Márta
| Szerkesztő: Ivánkai Márk
Jó kérdés, hogy hány generáción át őrzi a népirtás emlékét a kollektív tudat. Szokták azt mondani, hogy újabb nagy háború akkor kezdődik, amikor nagyrészt kihal az a generáció, amely emlékezik még a régire. Valahol itt tartunk, főként akkor, ha hanyagoljuk a történelmi ismereteinket.
A múlt héten Németországban jártam, Wützburgban a vasútállomáson láttam egy 2020-ban felavatott Holocaust-emlékművet, Matthias Braun alkotását, amely a zsidóüldözés okozta veszteséget és hiányt jeleníti meg, csaknem nyolcvan évvel azután avatták fel, hogy az utolsó, zsidókat deportáló szerelvény is kigördült a würzburgi vasútállomásról.
A szoborcsoport – amely érzésem szerint jól rímel a budapesti, Duna-parti cipőkre – elhagyott bőröndökből, hátizsákokból és különböző, utazáshoz szükséges tárgyakból áll, melyek kőből, kerámiából és egyéb anyagból készültek. A tulajdonos nélkül maradt csomagok a főpályaudvarral szemben állnak, mellettük tájékoztató oszlopok és régi fotók láthatók. Most, egészen pontosan éppen a Porrajmos, a roma Holocaust emléknapja van, ilyenkor ideje elgondolkodni a társadalmi emlékezetről és felelősségről is. Már ha tudunk ilyesmiről beszélni egyáltalán. Jó kérdés, hogy hány generáción át őrzi a népirtás emlékét a kollektív tudat. Szokták azt mondani, hogy újabb nagy háború akkor kezdődik, amikor nagyrészt kihal az a generáció, amely emlékezik még a régire. Valahol itt tartunk, főként akkor, ha hanyagoljuk a történelmi ismereteinket.
Wützburgba egyébként azzal a 49 eurós Németország-bérlettel érkeztem, amellyel fapados vonatokon be lehet utazni az egész országot egy hónapon át, megvan az a hátránya, hogy az utazás lassú és zsúfolt, ám ha nem siet valaki, akkor csak az előnyeit tudja élvezni. Például azt, hogy lassan utazván el lehet nézegetni mondjuk a Majnát meg a Neckart, valamint ezeken a járatokon jellemzően nem a felsőközéposztály tagjai utaznak. Hanem diákok, ingázó funkcionáriusok és sok-sok bevándorló, akiknek egy része szerencsémre angolul beszél, így jobban értem őket.
Én török vagyok, hét éve élek Németországban, és büszke vagyok rá – mondja a hátam mögött egy fiú - később kiderül róla, hogy taxisofőr – egy lánynak, én orosz vagyok, egy éve élek Németországban, és büszke vagyok rá – válaszol a lány, aki amúgy kinézetre nagyjából annyira orosz, mint Kublaj Kán, a szülei üzbégek, de ő már orosznak vallja magát. A fiú elmondja, hogy ő itt dolgozik, mert itt lehet pénzt keresni, ám Törökországban él, évente kétszer hazamegy. Én nem mehetek mostanában haza – mondja a lány – nahát, miért, olyan messze van Oroszország? – Csodálkozik a fiú, akinek fogalma sincs arról, hogy arrafelé háború dúl. Aztán kiderül, hogy a lánynak sincs fogalma arról, hogy miért is nem mehet mostanság haza. Gazdag orvos szülők gyereke, éppen azért utazik, Münchenbe tovább, mert ott egy új stílusú manikűreljárással szeretne megismerkedni. Amott az elmúlt éveket szülői segítséggel Dél-Amerikában töltötte, most a Távol-Keletre vágyik, ahol viszont még nem járt. Nem, nem az a probléma – mondja – hogy ne lenne pénze Oroszországba, a hazájába utazni, csak éppen úgy hallotta, hogy ott most valami probléma van a hadsereggel. Talán a Don-kanyarban is az lehetett.
Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2024. augusztus 1-i adásában hangzott el.
