Van egy ország... – Dési János jegyzete
Van egy ország, amit hazavitt egy kisebb család, begyömöszölte a zsebébe, vészhelyzetestül, üzletestűl, támogatásostúl.
Szauna az orosz fenékben - Selmeci János jegyzete
Klimatizált hármas metró azért nincs, mert a szerelvényeket muszáj volt az oroszoktól venni, normális hév-szerelvények azért nincsenek, mert a magyar állam visszavonta a nem az oroszok által megnyert tendert.
Le a melltartóval - Dési János jegyzete
Csak annyiban érdekes ez az öltözködési rendelet, hogy minden konzervatív diktatúrában akadnak erkölcs-csőszök, akik ilyenkor felhevülnek, eljött az ő idejük. Majd ők megmondják, ki mit hordhat. Így kezdték a tálibok is, és tessék, milyen szép eredményeket érnek ma már el a divatot illetően.
Vége a játéknak – Szénási Sándor jegyzete
Mit tesz egy egyre meztelenebb, egyre bizonytalanabb, és ezért egyre dühösebb rendszer, ha elfogytak a szavai, ha már egy tétova "Gyurcsány" jut csak eszébe, alkalomadtán? Nyilván erőt próbál mutatni ott is, ahol nincs.
A parancs, az parancs - Kárpáti Iván jegyzete
Pintér Sándor besétál a kormányülésre és közli a főnökével, hogy minden kontroll alatt. Lázár János nyilván szintén ebben a szellemben referál a vasút állapotáról, úgyhogy a Várból nézve minden patent. A valóság megélése marad a mi kiváltságunk.
A szabad szó szentélye – Hardy Mihály jegyzete
Mennyivel jobb lesz, ha még az emléke is eltűnik a Magyar Rádiónak, jobb lesz ott a katolikus egyetemnek pazar kampuszt építeni, a hit ereje azért mégiscsak fontosabb a józan észnél, nem igaz?!
Képregény – Józsa Márta jegyzete
"Mi lett volna, ha a felvonuláson az akkumulátorgyár píárosai által megrendelt virágköltemény bámulása mellett a publikum egy része képeket láthatott volna teszem azt a Karmelita előtt tüntető diákokról vagy az ukrajnai menekültekről. Na ugye."
Hírek 2036-ból – Hardy Mihály jegyzete
A külföldi hírek között elhangzott, hogy Azerbajdzsán politikai menedékjogot ad az elvesztett választások után Magyarországról elmenekült egykori miniszterelnöknek és családjának, a külügyminiszternek és közeli hozzátartozóinak, köztük egy ismert, de már visszavonult válogatott labdarúgónak.
Síneken a pokolba – Kerekes Bori jegyzete
17/07/2024 17:04
| Szerző: Kerekes Bori
Lélegzetvételhez csak akkor jutottam, mikor elment mellettem valaki. Ilyenkor három másodpercig hidegnek éreztem a teste által kavart légmozgást. Ilyen lehet a pokol – gondoltam. Megfősz a saját levedben, miközben érzed a szellemek jéghideg áthúzását.
Meghaltam. Szublimáltam. Bár ez nem igaz, mert a szublimálásban kimarad a cseppfolyós állapot. Én viszont vízzé változtam és elpárologtam a MÁV-on. Kelenföldtől Székesfehérvárig az ölembe helyezett táskámra folyattam a homlokomról a karomon keresztül hömpölygő vizet. Nem gyöngyöző, hömpölygő.
Az én hősies utastársaim – fiatalok, gyerekek és idősek, vékonyak és kövérek, bepárásodott szemüvegűek és könnyes tekintetűek –, nem szóltak semmit. Némán haldokoltak. Egy néni – kicsit ugyan ijesztően és szenvtelenül- mosolygott is. Ezért én is csendben tűrtem. Úgy éreztem, ezt minálunk így szokás. Közben azon gondolkodtam, hogyha megszólalnék, az energiaveszteség is biztosan folyadékot vonna el a szervezetemtől, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak, hiszen két kisgyerek vár rám a Balatonudvari vonatállomáson, akiknek az anyjuk vagyok. És én nem halhatok meg a MÁV-on. Én nem! Ezért nem szóltam egy szót sem, hogy túléljek.
Lélegzetvételhez csak akkor jutottam, mikor elment mellettem valaki. Ilyenkor három másodpercig hidegnek éreztem a teste által kavart légmozgást. Ilyen lehet a pokol – gondoltam. Megfősz a saját levedben, miközben érzed a szellemek jéghideg áthúzását. Székesfehérvárnál aztán megérkezett a kalauz. És ezzel elérkezett a felszabadítás. Akinek érvényes volt a jegye, annak engedélyezte, hogy ignorálva a kötelező helyjegy intézményét átüljön egy másik kocsiba, amiért ötszáz forinttal többet kellett volna fizetni, de volt légkondi.
Úgy ültek az emberek a székeken, mintha államvizsgán lennének. Vajon engem is kiválaszt? Vajon átülhetek? Lehet, hogy én is túlélem ezt az utat? Senki, de senki nem szentségelt, nem volt ideges, nem láttam semmilyen rosszallást kiülni az izzadtságtól sómarta arcokra. Egyedül hálát láttam. Végtelen hálát, hogy a messiásként érkező kalauz megadta az engedélyt. Tudtuk, hogy megtehette volna, hogy nem adja meg. Tudtuk, hogy minálunk mindent lehet. De megadta. Jó volt hozzánk. És mi hálásak voltunk, hogy nem lettünk a nagy közös kondérban forráspontig hevített levesbetét.
Amikor átültünk, beszélgetni kezdtünk az utastársakkal, akikkel addig egy szót sem szóltunk egymáshoz. A sorsközösség és megkönnyebbülés eggyé kovácsolt bennünket. A beszélgetés után a hőtraumától kimerült kupétársaim aztán rövidesen elaludtak. Én nem mertem. Úgy éreztem, hogy őrködnöm kell, és attól is féltem, hogy átalszom a leszállást.
Már legalább negyven perce utaztunk úgy, hogy kaptam levegőt, mikor a vonatunk begördült Balatonfüred állomásra. És akkor azt éreztem, hogy mindennek vége. Füreden mindig egy húszperces intermezzo mire szabad lesz a pálya a továbbinduláshoz. A várakozás idejére a mozdonyvezető leállítja a motort, vele pedig a légkondit is, ez esetben tehát kikapcsolta a lélegeztetőgépünket. Tényleg úgy éreztem. Megjelent előttem Apukám balatoni klott gatyás árnyképe, ahogy szalad felém a gyerekekkel az állomáson, én pedig kidőlök az ajtón, mint egy zsák szén. Felhívtam telefonon és elhaló hangon annyit mondtam neki: kicsit kések.
Negyvenöt perces késéssel végre megláttam a kék táblát sárga betűkkel, amiről oly sokat ábrándoztam a közel 3 órásra duzzadt út alatt. Jéghideg dobozos kólával vártak, amit először átöleltem, hogy legyen energiám a gyerekek strandolástól forró testéhez hozzáérni. Aztán megittam. Életem legfinomabb kólája volt. De soha többé nem ülök vonatra, legfeljebb a pokolba vezető, utolsó utamon.