Korruptopoly – Józsa Márta jegyzete
Indul az integritásérzékenyítés, először tanároknak, hogy aztán majd a gyerekek is játékos formában ismerhessék meg a korrupció társadalmi következményeit.
Mi marad utánuk? – Rózsa Péter jegyzete
Ennek a kurzusnak a jó törvények csak akadályt jelentenek önkényen alapuló kormányzásuk fenntartásában. Mégsem az a fő kérdés, vége lesz-e a rezsimnek belátható időn belül.
Péter a rengetegben - Hardy Mihály jegyzete
Ez a külügyminiszteri látogatás minden elemében súlyos diplomáciai katasztrófa. Magára valamit is adó európai vagy nyugat-európai politikus az elcsalt 2020-as választások és a vérbefojtott belarusz tüntetések óta be sem teszi a lábát Minszkbe.
Min-Ho nem Ryan - Szénási Sándor jegyzete
"Amikor neked, katona, azt parancsolják, hogy tüzelj, nem azt válaszolod, hogy igenis, parancsnok elvtárs. Te a politikai tiszthez fordulsz, és megkérdezed az elvtársat hogy jóváhagyja-e a másik elvtárs utasítását. Ha igen, lőhetsz."
Orbán Lenin-rendje - Kárpáti Iván jegyzete
Magyarország kormánya jelenleg hatékonyabban képviseli Oroszország érdekeit, mint maga a moszkvai külügyminisztérium, már ha elfogadjuk azt a jóindulatú feltételezést, hogy Orbán Viktor egyáltalán magyar miniszterelnök és nem osztályvezető Szergej Lavrov hivatalában.
A család az első - Dési János jegyzete
"Kedves Tiborcz/Orbán/Mészáros – örülök, hogy hozzájárulhattam a gazdagodásotokhoz."
Víz, villany – Józsa Márta jegyzete
Magyarországon százezrek küzdenek úgynevezett vízszorongástól. Ők azok, akik sokszor naponta órákat töltenek azzal, hogy vödrökben hazacipeljék a legközelebbi közkútról az ivásra, főzésre, mosásra, tisztálkodásra használható vizet.
'56 emléke és újraértelmezése – Hardy Mihály jegyzete
Máig sem tudjuk, hogy az amúgy gyomorbeteg könyvelőre emlékeztető új orosz cár mivel tartja ennyire rövid pórázon, sőt egyenesen fojtónyakörvön Orbán Viktort és csapatát, de minél többet hadoválnak Budapesten ún. "nemzeti szuverenitásról", annál kevésbé hihető, hogy még önállóan döntenek, dönthetnek bármiben is.
Gábor György: Egyházi bánom is én
12/02/2023 18:00
| Szerző: Gábor György
Ha az ember Isten képmása (imago Dei), akkor képes-e Isten az emberhez hasonló módon olykor saját lelkiismerete elől elbújni, elmenekülni?
Dosztojevszkij több munkájában, így a Bűn és bűnhődésben és a Karamazov testvérekben alapvető kérdést fogalmaz meg: ha Isten nincs, vagy ha Isten létét tagadjuk, akkor – következésképp – az isteni világrend sincs, s az isteni világrendet is tagadnunk kell. Ha Isten hiányában a törvények nem isteni eredetűek, akkor a bűn mibenlétéről sem Isten dönt, hanem mi, emberek. S ha mi, emberek azt valljuk, hogy minden megengedett, akkor magasabb tiltó hatalom nem lévén, lehetséges lesz gyilkolni, s lehetséges lesz kísérleteknek alávetni magunkat: tudunk-e Napóleonok lenni, rendre átlépni a bűn falán, de legalább fiók-Napóleonok, akik bűnt követnek el, kedvükre gyilkolnak, s teszik ezt minden következmény nélkül?
Dosztojevszkij válasza az Isten halálát hirdető Nietzschétől eltérő: a bűnt képes elkövetni az ember, de Isten létezik, nem halt meg. Létezik, ugyanis önmagunkban hordjuk Isten képmását: Isten bennünk van, akár tudomásul vesszük ezt, akár nem. S ha a bűnt el is követjük, a lelkiismeretünk alakzatában bennünk lévő Isten elől képtelenek vagyunk elmenekülni: a lelkiismeret megszólal, s az elkövetett bűnre szükségszerűen a bűnhődés adja meg a választ.
Dosztojevszkij álláspontját természetesen eltérően értékelheti a vallásos és a nem vallásos ember. De ne feledjük: a nem vallásos ember sem hitetlen, benne is ott van a hit, hiszen él, dolgozik, munkája és hivatása van, céljai és elképzelései, családja van, barátai vannak, gyerekeit neveli, örül és szomorkodik, vágyódik és lemond, remél és csalódik, gondoskodik és gondoskodnak róla, szeret és szenved, társai vannak vagy magányos, gondolatai és érzelmei vannak, boldog vagy boldogtalan. Vagyis a lelkiismeret, bármilyen eredetű is legyen, transzcendens vagy immanens, földön túli vagy evilági, isteni vagy emberi, egyfajta végső kontrollként ott munkál az emberben.
Dosztojevszkijnek igaza van: a lelkiismeret univerzális, de működése egyénenként felettébb eltérő. A történelmet és a saját személyes történetét lakó ember számtalanszor elhallgattatja vagy lehalkítja a lelkiismeretét: gyávaságból, megalkuvásból, félelemből, komfortérzetből, a Párt szavára, az „Ügyre” tekintettel, megfelelési kényszerből, „magasabb okokból”, hazug küldetéstudatból, az azonosulás kényszeréből vagy remélt vágyából, avagy csak egyszerűen azért, hogy ne kellemetlenkedjék, s ne gyötörjön megválaszolásra váró, de megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekkel. Ha a lelkiismeret néma marad, egy-egy katartikus élmény sokszor segít megszólaltatni, segíthet a trauma sosem múló kínja, avagy segíthet a pszichológus.
Vajon igaza van-e Dosztojevszkijnek: tényleg univerzális lenne a lelkiismeret?
Olvasom Pető Attila és Hodász András történetét. Kamaszkorukban mindketten papi abúzus áldozatai lettek. Sok év telt el azóta, s akár élnek még az elkövetők, akár nem, az egyház lelkiismeretének meg kellene szólalnia, ha igaz lenne Dosztojevszkij elmélete a bennünk lévő Istenről. Ám mintha épp az egyház cáfolná Dosztojevszkijt, s a maga példázatával hirdetné, hogy Isten nincs sem bennünk, sem fölöttünk. A lelkiismeret törvényei nem léteznek, de legalábbis akadnak kivételek, akikre nem vonatkoznak, mindenki úgy tesz, ahogy azt jónak látja, minden külső és belső kötelezettség nélkül. Elvégre nem tartozunk senkinek (Istennek) és nem tartozunk semminek (lelkiismeretnek) semmiféle elszámolnivalóval.
Pető Attilát feljelentette az egyház zaklatásért, s az egyháznak, Krisztus eleven testének, az Istentől elhívott, s Jézus Krisztusban újjászületett emberek közösségének nagy megnyugvására a bíróság, a földi-evilági jogszolgáltatás zaklatás címén el is ítélte őt. Az egyház, az Istennel való bensőséges egyesülés jele boldogan triumfált, a zaklató pedig majd bűnhődik saját lelkiismeretének rettentő nyomása alatt.
A lelkiismeret ezzel bevégezte munkáját.
És most Hodász Andrásnak üzent oda az anyaszentegyház, hogy az őt ért kamaszkori szexuális visszaélésekről vajon miért nem tett már a korábbiakban bejelentést, ami „azért is különös, mivel Hodász András… kapcsolatban áll a főegyházmegye munkatársaival.”
Szegény Dosztojevszkij még mit sem tudhatott a XXI. századi magyar egyház erkölcsi-morális hogylétéről, ahol a lelkiismeret végképp elveszíteni látszik univerzálitását, hogy helyette a felsőbbrendű kioktatás, az embertelenség és a tudatlanság kapjon szót. Egyrészt az azonnali hárítás, a pilátusi kézmosás (ha ismert még ez az aktus az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye sajtószóvivője számára), a szubtilisan megfogalmazott gyanú, mintha talán meg sem történt volna az abúzus, csak Hodász képzeletében, másrészt a teljes sötétség és érzéketlenség. Ugyanis akinek mindössze arról nincs fogalma és nincs is meg hozzá a minimális empátiája, hogy tisztában legyen az áldozatok kínjával, s megszólalásuk nehézségeivel, különösképp, ha maga az egyház gördít akadályokat a megalázottak és kiszolgáltatottak elé, vádaskodásokkal, fenyegetőzésekkel, s ha másképp nem megy, végül perrel, az a személy vagy szervezet nem más, mint Dosztojevszkij tételének radikális cáfolata: nem hívők és nem is nem hívők közössége, hanem egyenest hitetlenek gyülekezete.
A lelkiismeret, mint némán kongó üresség, ezzel itt is bevégezte munkáját.
Ők lennének hát Isten képmásai?
Mert vagy Nietzschének van igaza, s Isten tényleg halott, vagy Istennek nincs lelkiismerete, s ezek az alakok a lelkiismeretről mit sem tudó Isten képmásai.
De az is lehet, hogy a bűnt elkövető és nekik falazó egyházi alakoknak sem lelkiismeretük nincs, sem bűntudatuk.
És Nietzschével együtt büszkén vallják, hogy Isten halott.