„Köszönjük
Publicisztika
Diplomácia a ZOO-ban - Józsa Márta jegyzete
Publicisztika

Diplomácia a ZOO-ban - Józsa Márta jegyzete

A ma már soha nem emlegetett – bár papíron még létező – el nem kötelezett országok jobbára nagy pompával utazgató államfői nem ritkán tértek haza egy-két elefánttal a puttonyukban. Lásd Josip Broz Titonak az adriai Brioni szigetén harmadik világbéli királyi és főkormányzói adományokból létrejött egykori magánállatkertjét.

Több lekvárt a madzagra - Dési János jegyzete
Publicisztika

Több lekvárt a madzagra - Dési János jegyzete

A szuvizáshoz először is egy főhatóság kell, aztán gellérthegyi irodák, autók, fizetések, kutatóintézet, egy-két 3/3-assal - ha mindez megvan, akkor lehet bőkezű pr- és reklám-megrendeléseket adni az udvari beszállítónak, akinél tutira jó helyen van az a pár milliárdocska, amit arra fordítunk a nép pénzéből, hogy a népet hülyítsük.

Gesztenye – Józsa Márta jegyzete
Publicisztika

Gesztenye – Józsa Márta jegyzete

A sültgesztenye-szezon piaci fejleményei is érzékletesen mutatják, mennyit ér a kormány családbarát politikája. Erről is ír jegyzetében Józsa Márta, aki szerint, ha megértjük, hogy rengeteg felnőtt nem eszik azért, hogy a gyerekeknek jusson élelmiszer, akkor nyilván azon sem lepődik meg senki, hogy százezer forint rendkívüli kiadás milliók számára jelent megugorhatatlan összeget.

A Pinocchio-miniszter - Hardy Mihály jegyzete
Publicisztika

A Pinocchio-miniszter - Hardy Mihály jegyzete

Gulyás Gergely miniszter mindenesetre orbitálisat tódított, amikor azt állította, hogy a hackerek kezébe került adatok között nincsenek igazán fontos vagy érzékeny adatok. Pinocchio-miniszter alighanem ismét hülyének néz bennünket, csak az ő orra nem nő olyan gyorsan, mint a hazudós fabábué.

Gábor György: Egyházi bánom is én

12/02/2023 18:00

| Szerző: Gábor György

Ha az ember Isten képmása (imago Dei), akkor képes-e Isten az emberhez hasonló módon olykor saját lelkiismerete elől elbújni, elmenekülni?

Dosztojevszkij több munkájában, így a Bűn és bűnhődésben és a Karamazov testvérekben alapvető kérdést fogalmaz meg: ha Isten nincs, vagy ha Isten létét tagadjuk, akkor – következésképp – az isteni világrend sincs, s az isteni világrendet is tagadnunk kell. Ha Isten hiányában a törvények nem isteni eredetűek, akkor a bűn mibenlétéről sem Isten dönt, hanem mi, emberek. S ha mi, emberek azt valljuk, hogy minden megengedett, akkor magasabb tiltó hatalom nem lévén, lehetséges lesz gyilkolni, s lehetséges lesz kísérleteknek alávetni magunkat: tudunk-e Napóleonok lenni, rendre átlépni a bűn falán, de legalább fiók-Napóleonok, akik bűnt követnek el, kedvükre gyilkolnak, s teszik ezt minden következmény nélkül?  

Dosztojevszkij válasza az Isten halálát hirdető Nietzschétől eltérő: a bűnt képes elkövetni az ember, de Isten létezik, nem halt meg. Létezik, ugyanis önmagunkban hordjuk Isten képmását: Isten bennünk van, akár tudomásul vesszük ezt, akár nem. S ha a bűnt el is követjük, a lelkiismeretünk alakzatában bennünk lévő Isten elől képtelenek vagyunk elmenekülni: a lelkiismeret megszólal, s az elkövetett bűnre szükségszerűen a bűnhődés adja meg a választ.

Dosztojevszkij
 

Dosztojevszkij álláspontját természetesen eltérően értékelheti a vallásos és a nem vallásos ember. De ne feledjük: a nem vallásos ember sem hitetlen, benne is ott van a hit, hiszen él, dolgozik, munkája és hivatása van, céljai és elképzelései, családja van, barátai vannak, gyerekeit neveli, örül és szomorkodik, vágyódik és lemond, remél és csalódik, gondoskodik és gondoskodnak róla, szeret és szenved, társai vannak vagy magányos, gondolatai és érzelmei vannak, boldog vagy boldogtalan. Vagyis a lelkiismeret, bármilyen eredetű is legyen, transzcendens vagy immanens, földön túli vagy evilági, isteni vagy emberi, egyfajta végső kontrollként ott munkál az emberben.

Dosztojevszkijnek igaza van: a lelkiismeret univerzális, de működése egyénenként felettébb eltérő. A történelmet és a saját személyes történetét lakó ember számtalanszor elhallgattatja vagy lehalkítja a lelkiismeretét: gyávaságból, megalkuvásból, félelemből, komfortérzetből, a Párt szavára, az „Ügyre” tekintettel, megfelelési kényszerből, „magasabb okokból”, hazug küldetéstudatból, az azonosulás kényszeréből vagy remélt vágyából, avagy csak egyszerűen azért, hogy ne kellemetlenkedjék, s ne gyötörjön megválaszolásra váró, de megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekkel. Ha a lelkiismeret néma marad, egy-egy katartikus élmény sokszor segít megszólaltatni, segíthet a trauma sosem múló kínja, avagy segíthet a pszichológus.

Vajon igaza van-e Dosztojevszkijnek: tényleg univerzális lenne a lelkiismeret?

Olvasom Pető Attila és Hodász András történetét. Kamaszkorukban mindketten papi abúzus áldozatai lettek. Sok év telt el azóta, s akár élnek még az elkövetők, akár nem, az egyház lelkiismeretének meg kellene szólalnia, ha igaz lenne Dosztojevszkij elmélete a bennünk lévő Istenről. Ám mintha épp az egyház cáfolná Dosztojevszkijt, s a maga példázatával hirdetné, hogy Isten nincs sem bennünk, sem fölöttünk. A lelkiismeret törvényei nem léteznek, de legalábbis akadnak kivételek, akikre nem vonatkoznak, mindenki úgy tesz, ahogy azt jónak látja, minden külső és belső kötelezettség nélkül. Elvégre nem tartozunk senkinek (Istennek) és nem tartozunk semminek (lelkiismeretnek) semmiféle elszámolnivalóval.

Pető Attilát feljelentette az egyház zaklatásért, s az egyháznak, Krisztus eleven testének, az Istentől elhívott, s Jézus Krisztusban újjászületett emberek közösségének nagy megnyugvására a bíróság, a földi-evilági jogszolgáltatás zaklatás címén el is ítélte őt.  Az egyház, az Istennel való bensőséges egyesülés jele boldogan triumfált, a zaklató pedig majd bűnhődik saját lelkiismeretének rettentő nyomása alatt.

A lelkiismeret ezzel bevégezte munkáját.

34. Egerszalóki Ifjúsági Találkozó és Lelkigyakorlat
 
Hodász András
 Fotó: Komka Péter
 

 

És most Hodász Andrásnak üzent oda az anyaszentegyház, hogy az őt ért kamaszkori szexuális visszaélésekről vajon miért nem tett már a korábbiakban bejelentést, ami „azért is különös, mivel Hodász András… kapcsolatban áll a főegyházmegye munkatársaival.”

Szegény Dosztojevszkij még mit sem tudhatott a XXI. századi magyar egyház erkölcsi-morális hogylétéről, ahol a lelkiismeret végképp elveszíteni látszik univerzálitását, hogy helyette a felsőbbrendű kioktatás, az embertelenség és a tudatlanság kapjon szót. Egyrészt az azonnali hárítás, a pilátusi kézmosás (ha ismert még ez az aktus az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye sajtószóvivője számára), a szubtilisan megfogalmazott gyanú, mintha talán meg sem történt volna az abúzus, csak Hodász képzeletében, másrészt a teljes sötétség és érzéketlenség. Ugyanis akinek mindössze arról nincs fogalma és nincs is meg hozzá a minimális empátiája, hogy tisztában legyen az áldozatok kínjával, s megszólalásuk nehézségeivel, különösképp, ha maga az egyház gördít akadályokat a megalázottak és kiszolgáltatottak elé, vádaskodásokkal, fenyegetőzésekkel, s ha másképp nem megy, végül perrel, az a személy vagy szervezet nem más, mint Dosztojevszkij tételének radikális cáfolata: nem hívők és nem is nem hívők közössége, hanem egyenest hitetlenek gyülekezete.

A lelkiismeret, mint némán kongó üresség, ezzel itt is bevégezte munkáját.

Ők lennének hát Isten képmásai?

Mert vagy Nietzschének van igaza, s Isten tényleg halott, vagy Istennek nincs lelkiismerete, s ezek az alakok a lelkiismeretről mit sem tudó Isten képmásai.

De az is lehet, hogy a bűnt elkövető és nekik falazó egyházi alakoknak sem lelkiismeretük nincs, sem bűntudatuk.

És Nietzschével együtt büszkén vallják, hogy Isten halott.