A hatvanas évek Magyarországa – a remény évtizede – Spiró: Normális középiskolai és egyetemi képzést szeretettünk volna elérni, ezért a tanszabadságot tűztük a zászlónkra.

Spiró György szerint 1960-62-ben nagyon feszült volt a világban a helyzet, majdnem olyan közel voltunk az atomháborúhoz, mint most. Ezt követte egy enyhülési folyamat, amelyből Magyarországra is jutott. Úgy véli, ez elsősorban politikai kérdés volt, ami a Szovjetuniónak volt köszönhető, és a Sztálin halála utáni fejlődésnek. Mindemellett Magyarországnak egy kicsit külön útja volt. 1962-től 1972-ig egy finoman nyíló társadalomról beszélhetünk, ami meg volt spékelve visszatartó erőkkel, így szerinte nem voltunk annyira szabadosak.

Az író úgy látja, nagyon nagy különbségek voltak az európai országok között, mindegyikben teljesen másról szólt 1968. A lengyelekhez és a franciákhoz sem volt köze magyar történéseknek, talán csak annyi, hogy végig követtük az eseményeket, mert tudtuk, ránk is hatással lesz és végig féltünk, hogy a Szovjetunió le fogja verni, és ez be is következett.

Azt mondta, az ő nemzedékének a nagy része, egyszerűen csak normálisabb életfeltételeket és normális középiskolai és egyetemi képzést szeretett volna elérni, ezért a tanszabadságot tűzték a zászlójukra. Kézzelfogható dolgokért szerettek volna harcolni, de természetesen ezt nem hagyták.

Spiró György szerint fontos kiemelni, hogy Nyugat-Európában és Amerikában ezek voltak az utolsó nagy lázadások az egyes emberek jogai mellett, utána következett a világban egy neokonzervatív folyamat, amiben azóta is benne vagyunk.

Az író szerint azt sem szabad elfelejteni, hogy közben a magyar irodalomnak ekkor volt az utolsó nagy felvirágzása. A magyar líra a hatvanas években a jelentős olvasótáborát is visszanyerte. Bár az is igaz, hogy erősen működött a cenzúra, nem véletlen, hogy az Egyetemi Színpadnak jelentős szerepe volt, mert a budapesti színházak elég maradi műsortervet voltak kénytelenek kidolgozni, hiszen a fontos nyugati szerzők be voltak tiltva.

Úgy látja, szellemileg és az elit számára volt igazán fontos 1968, de azért az emberek létfeltételei nem ettől függtek. Összességében azért elmondható, hogy volt egy kulturális nyitás, ami átfolyt a hetvenes évekbe is, ez azt jelentette, hogy egyetemes kultúrában lehetett gondolkodni. Ha az ideologikus hatvannyolc nem is, de művészet hatvannyolca örökérvényű marad.

Hatos Pál igazat ad Pilinszky Jánosnak, hogy az ember érzelemvilágát erősen meghatározza, hogy milyen volt a szülei fiatalsága. Mivel az ő szülei a hatvanas években voltak fiatalok és ő a hetvenes években született, mindig is érdekelte ez a korszak. Úgy véli, a 60-as évek egy olyan mentális keret, egy olyan fogalom, amely azonnal helyt követelt magának. Ez az évtized jelentősen különbözött az előtte levő fél évszázadtól, amit a világháborúk határoztak meg. Ekkorra vált fiatal felnőtté az a generáció, akik a háború után, a békébe és jólétbe születtek bele, és ezek az úgynevezett baby boomerek sokan is voltak a demográfiai bővülésnek köszönhetően.

A történész elmondta, ez az időszak is belépett az emlékezetnek abba a fázisába, ahol már nemcsak státusz lehet, hanem intellektuálisan és kritikusan is áttekinthető. Ekkor történt, hogy Nyugat-Európa gazdasága végleg lehagyta Kelet-Európát. A hatvanas évek Magyarországon is a konszolidáció időszaka, a kivégzések után amnesztia jött, Kádár kijelenti, hogy lefektettük a szocializmus alapjait, és „Aki nincs ellenünk, az velünk van!”. Ezután szabadon jöhetett Bródy János, vagy az Illés zenekar, sőt még a miniszoknya is. Így a magyaroknak az az illúziója lehetett, hogy ugyanazt jelenti számukra a hatvanas évek, mint az egész világnak.

Hatos Pál hozzátette, hogy természetesen sok minden más is történt, de az árnyékos oldal valahogy nem látszott, mintha csak táncdalfesztiválok léteznének. Emlékeztetett, a társadalom közben nem változott meg, jelen volt az elnyomott, tengődő létezés, az értelmetlenség érzése is, amit egy csipet flitteres fénnyel vont be az a nosztalgia, amit a hatvanas évekről gondolunk.

Úgy gondolja, nyugaton tényleg hittek abban, hogy lesz egy másfajta marxizmus, hogy a filozófusok dolga nemcsak, hogy szemléljék, hanem meg is változtassák a világot. Közben pedig nem figyeltek arra, hogy mi zajlik Közép-Európában, azt gondolja, kevés volt a dialógus és az odafigyelés a nyugat részéről. Kulturális szempontból viszont szerencsésebb korszak volt, akkor még létezett egyfajta egyetemesség. Ideális európai korszaknak látja, amikor a kultúrától remélték a vasfüggöny lebomlását. Akkor még volt, és közösen dobogott az európai szív.

Címlapi kép: 1968, Budapest XXII., Árpád utca 2., tanulók az általános iskola (ma Árpád Utcai Német Nemzetiségi Nyelvoktató Általános Iskola) kerítésénél. Forrása: Fortepan / Belházy Miklós