A klubon kívül - Szénási Sándor jegyzete

Egy morcos, és bosszúvágyó amerikai elnök szökött meg a londoni NATO-csúcsról, lemondva az utolsó sajtókonferenciáját azután, hogy egy, az amerikai sajtónyelvben hot mic-nak nevezett, nyitva felejtett mikrofon rögzítette, miképp gúnyolódnak rajta befolyásos nyugati vezetők, plusz Anna hercegnő. A főkolompos Trudeau kanadai miniszterelnök volt, a többi, Johnson, Macron, Rutte holland miniszterelnök csak szekundáltak, ezért nekik csak a purgatórium jut, míg Trudeau nyilvánvalóan pokolra kerül, ám némi előlegként addig is megnőhetnek a kanadai árukra kivetett amerikai vámtarifák.

Legalábbis ezt állítja Gwenda Blair, aki Trump életrajzírójaként az elnök veséjébe lát, és onnan azt is kiolvasta, hogy ennek a szervnek a tulajdonosa hasonlóan az utóbbi években hatalomra került nacionalista, szélsőjobboldali, a világgal való kommunikációját konfliktusokon keresztül lefolytató vezetőhöz, államát és országát saját tulajdonának tekinti, és őszintén nem érti, miért baj, ha Ukrajnát a saját politikai érdekeiért az állam pénzével zsarolja meg. Szerinte akit demokratikusan megválasztottak, az demokratikusan mindent hazavihet. De ez köztudott.

Az elnök sértődöttségének természetrajzához hozzátartozik az is, amiről a New York Times, nem először ír, tudniillik Trump fájdalma, amiért az általa utólag meggyűlölt elitek soha nem mutattak iránta tiszteletet, és nem fogadták be köreikbe, legyenek azok Manhattan üzleti óriásai, vagy a washingtoni politikai veteránok. Londonban ugyanez történt vele, a nyilvánosságra került videón egyszerűen kiröhögik a szereplési mániáját. Macron, aki már előtte megsértette azzal, hogy a NATO-t agyhalottnak nevezte, egy sajtókonferencián feddőleg szólt oda neki, hogy vegye már magát komolyan, azaz ne hablatyoljon összevissza. A mostani helyzet kísértetiesen emlékeztetheti Trumpot egy 2011-es Fehér Ház-i fogadásra, ahol Obama elnök a színpadról leszólva űzött gúnyt belőle.

Gwenda Blair azt mondja, hogy Trump igazából nem tag akar lenni a klubban, hanem olyan egyszemélyes űrobjektum, amelyet, mint a tisztelet és csodálat tárgyát mások alázatosan keringenek körbe. Megkérdőjelezhetetlen vezető és a kitartó figyelem állandó középpontja.

Láthatjuk, hogy mindezt saját híveit leszámítva sehol nem kapja meg, de nem azért, mert a sajtó üldözi és mert a pökhendi eliteknek nem kell a nép fia. Trump pont annyira tartozik ebbe a kategóriába, mint amennyire a magas intelligenciájú honfitársait összefogó American Mensa-ba. Százszor inkább a népből jön például a holland kormányfő, akik egy kereskedő fia, Macron Trumphoz képest pláne új fiú, a frissen jöttek minden erőszakosságával. Trudeau-val és Anna hercegnővel persze más a helyzet, illetve pont azonos Trumpéval, amennyiben mindhárman örökölt helyzetek és vagyonok tulajdonosai, valóban a régi elit tagjai.

De új, vagy régi, a nemzetközi konvenciókat esetlenül felrúgó, a külföldi vezetőkkel otromba és önző, a tárgyalásokon szűklátókörűnek mutatkozó Trump a tarifáival, a védelmi szolgálatokért járó pénz behajtói szerepével, a falépítő buzgalmával, fajvédő utalásaival egy Amerikáért kiálló nemzeti hős, akkor is, ha a nemzeti értékek recsegnek-ropognak a lábai alatt. A kisember elhitte, hogy Trump nem is csak az ő képviselője, de az ő hasonmása, vagy még inkább testi-lelki klónja, akinek a személyében ő maga ül az Ovális Irodában. Ezért pedig a jelenben sok minden megbocsájtható. A jövő meg ahogy lesz, úgy lesz.

Szénási Sándor jegyzete a 2019. december 7-i Hetes Stúdióban hangzott el.