A Magyar Beteg – Hardy Mihály jegyzete

Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy vajon kellően fel vagyunk-e vértezve a diktatúra veszélye ellen? Vajon megszereztük-e a szükséges nyájimmunitást az egyeduralomra törekvés, a kizárólagos hatalomgyakorlás veszedelmes vírusa ellen? Egyáltalán, létezik-e és ha igen, vajon miféle vakcina a diktátorok ellen? Annyi bizonyos, hogy ezt a vakcinát nem tőlünk Keletre kell keresni, és különösen nem szabad onnan importálni, mert nem használ.

Ha alaposabban megvizsgáljuk ennek az előttünk fekvő Magyarország nevű betegnek a lázlapját, azt látjuk, hogy súlyos a baj, magas a láz, állandó görcsök kínozzák az ápoltat, fokozatosan kimerültek a szervezete tartalékai.

Ha a kórelőzményeket nézzük, akkor még rosszabb a helyzet, mert azt látjuk, hogy az utóbbi százötven évben nem sok tiszta pillanata volt a szerencsétlen betegnek. Viszont nagyon sokan próbálkoztak mindenféle csodagyógyszerekkel, radikális terápiákkal, amiknél szinte törvényszerű, hogy még nagyobb bajt okoznak, mint amennyi javulást hoznak. Igaz, a kuruzslók mindig csodálatos gyógyulást – értsd: fényes jövőt – ígérnek, miközben csak a beteg pénztárcájára utaznak, egészen addig, míg a legutolsó fillért is ki nem veszik belőle. És az is biztos, hogy ez a mi magyar betegünk nagyon nincsen jó bőrben, cseppet sem érzi jól magát, egyre rosszabbnak látja a saját gyógyulása esélyeit. Már csak az a kérdés, hogy a szíve vagy a tudata hasadt-e ketté? Vagy a kettő együtt, egyszerre…

A kórelőzményeket fellapozva persze ezen nincs mit meglepődni. A Magyar Beteg korábban olyan ragályokon esett át, ami számos más esetben végzetesnek bizonyulhatott volna – másoknál. 1914 és 1918 között rettenetes betegség támadt rá, rohamokkal tarkítva, egy másik heves lázroham 1919-ben, ami később sem múlt el nyomtalanul. Az 1920-ban végrehajtott amputáció után a hidegrázás is folytatódott később egészen 1941-ig, amikor újabb rohamok következtek be. Ami 1944-ben történt, az valójában már egy élveboncolás volt, súlyos vérveszteséggel és az azt követő sebgyógyulás 1945 után sem hozott megkönnyebbülést. Peches egy páciens. 1948-ban újabb akut tudathasadás állt be nála, ami csak néhány napra enyhült 1956 októberében, majd újabb rohamok következtek. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveire sokan úgy emlékeznek, mintha valamiféle boldog békeidő, egyfajta aranykor köszöntött volna be nála. Ma már tudjuk – utólag persze mindenki nagyon okos – hogy ezt a hamis érzést a kezdődő demencia, a szinte teljes agyi leépülés is okozhatta.

Annál nagyobb volt a remény, amikor 1989-90 táján sikerült leküzdeni a harmadik fázisú gerontokráciát, amely a beteg szinte összes szervét megfertőzte. Az utána következő húsz év azonban a jelek szerint nem volt elég a meszesedések és artériás lerakódások eltávolításához, az elvásott fogak kipótlásához, az elfertőződött sebek begyógyulásához. A beteg pulzusa ugyan normalizálódott, de azért heves szívdobogás így is gyakran fellépett nála. Egy időre mégis úgy tűnt: az elhasználódott szervezet képes új és egészséges sejteket termelni, egyre jobbak is lehettek volna a leletei. Már-már elhittük, hogy a páciens nem eshet vissza a korábbi állapotába, feltartóztathatatlan és visszafordíthatatlanul egészséges folyamatok indultak el a szervezetében. Megszerezte az ellenállóképességet minden rá leselkedő kórral szemben.

Hát nem így lett! Maga beteg is tehet róla persze, hiszen szinte semmit nem tett a saját egészsége érdekében, hogy immunis legyen a Kelet-Európában amúgy túlságosan is elterjedt kór ellen. Pedig rémülten láttuk, miféle halálos járvány pusztított tőlünk délre a kilencvenes években!

Nem, a magyar beteg nem járt gyógytornára, nem végezte el az előírt gyakorlatokat, nem alakította át az életrendjét és az étrendjét sem. Mindig arra hivatkozott, hogy jó volt az úgy is, ahogy eddig volt. Megevett és bevett mindent válogatás nélkül, amit eléje raktak az önjelölt csodadoktorok. Akiket egyébként jobban érdekelt a korona megszerzése és megtartása, mint mondjuk a koronavírus legyőzése. A beteg és az összes hozzátartozója pedig csak csendben és válogatás nélkül dugdosta és dugdossa most is a borítékokat a felcsúti doktor, az önjelölt főorvos egyre nagyobbra dagadó zsebébe.

A paravánokat már felállították a magyar beteg ágya körül és most nem tudni, képes-e még saját lábán távozni, vagy majd kiviszik hullazsákban…

Hardy Mihály jegyzete a 2021. április 10-i Hetes Stúdióban hangzott el.