"A pillanatnak emlékműve áll" - Dési János jegyzete

Miközben Budapesten a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak és tanárainak áldozatos kitartásával komoly küzdelem folyik a demokráciáért és a szabadságért – lásd a pénteki felemelő tüntetést – Szegeden felállították, egyházi áldással, állami pompával egy megátalkodott antiszemita politikus szobrát. Teleki Pál miniszerelnökét, aki, amikor belátta politikája teljes kudarcát, öngyilkos lett.

A szoborállítás története még valamikor a kétezres évek elején kezdődött, amikor először Budapesten akartak elhelyezni egy Teleki-szobrot. Nagy vita tört ki, sok-sok érv elhangzott, van mit fölidézni. Az akkori érveket végignézve föltünő, hogy Teleki szobrának ügye hamar az akkori szélsőjobb sajtó és politika fontos kérdéséve vált – még ha a szoborállítás kezdeményezői jórészt mérsékeltek voltak.

Ma állami emberek, a katolikus egyház képviselői jelenlétében, Szegeden, magánterületen, ahol nincs szava az önkormányzatnak, Teleki-szobrot avatnak hát. A fővárosi vita idején a kitűnő író, Eörsi István így foglalta össze az akkor egymásnak feszülő véleményeket: „Teleki Pálnak sem kellett tudnia, hogy az általa szorgalmazott és beterjesztett zsidótörvények hova vezetnek. Feltételezem, hogy a gázkamrás megoldást ő sem szorgalmazta volna, már csak azért sem, mert megvetette a hitlerájt, ennek csőcselék-mentalitása miatt. Ő tehát tudományos meggyőződésétől és hazafiasnak vélt kötelességérzetétől vezérelve plántálta a magyar törvénykönyvekbe a fajelmélet logikáját, és tiszteletre méltó öngyilkossága megmentette attól, hogy szembesülnie kelljen e logika következményeivel.
Viszont akik ma szobrot akarnak állítani neki, ismerik ezeket a következményeket. Minthogy ezek nem választhatók le Teleki érdemeiről, a szobor folyamatosan a szemünk elé idézné a magyar állampolgárokkal telezsúfolt auschwitzi vonatokat. Azt sugallaná a szobor, hogy Teleki államférfiúi érdemei a mérleg egyik serpenyőjében súlyosabbak, mint a másik serpenyőben a félmillió tetem.”

Látjuk, a mára megerősödött, elszemtelenedett szélsőjobb most éppen kultúrharcnak álcázva próbál teret nyerni. Hol egy egyetem esik áldozatul, hol egy színház, egy újság, egy rádió – az egész úgynevezett nemzeti alaptanterv, s fájdalom, ehhez időnként nevét adják a harminc ezüstpénzen megvett egyházak egyes képviselői. Aki meg nem paríroz, az könnyen úgy járhat, mint Iványi Gáborék. Itt még a pápa is ellenség lesz egy pillanaton belül, ha kiáll a melegek emberi jogaiért, akik Isten gyermekei éppen úgy, mint a tisztelt szélsőjobb emberei.

A szélsőjobb nyomulás folytatódik, sokszor már a közép is szélsőjobbon van. Az erőszak ideig-óráig pótolja a tehetséget, az akarnokság a szorgalmat, a szolgai hűség a vezérhez a jó ízlést. Volt már ilyen, elmúlik, a tökmagjankók hamarosan visszakerülnek a helyükre.

De addig is idéznék valakit, akit mostanában igen nagy becsben tartanak az állampárti Fidesznél – és joggal mert Magyarország egyetlen Nobel-díjas írójáról van szó. Kertész Imre írta: „Mi is választ el engem a magyar keresztény középosztálytól? Az, hogy nekik fontos a különbség: gróf Teleki Pál zsidózik-e vagy Szálasi Ferenc, nekem viszont nagyjából mindegy, az én számomra mindenképpen Auschwitz a végeredmény.”

Valahogy ezt majd beszéljék meg egymás közt a legközelebbi Kertész-ünnepségen a Teleki-szobor szorgalmazóvial.

Dési János jegyzete a 2020. október 26-i Esti gyorsban hangzott el. 

További részletek a vitáról a linkre kattintva.

Ez is egy apró segítség a Klubrádiónak. Köszönjük.