Berta Ádám: Fehér gyűrű

A kiadói szerkesztőként, majd főszerkesztőként is aktívan tevékenykedő író olyan jellegzetes és emlékezetes címekkel publikálta eddig megjelent könyveit, mint amilyen novelláskötetének címe, az Egon nem fáradt, vagy regényéé, a Miki nem finnyás. A második novelláskötete a Baleset az éptkezésen címet viselte, ennek megjelenése után, hat évvel ezelőtt láttuk vendgül Belső közlés című zenés irodalmi műsorunk adásában, ahol Szegő János beszélgetett vele. Berta az azóta eltelt időben négy újabb regényt jelentetett meg.

Az a szövegrészlete ugyanakkor, amelyből az adásban felolvasott, még mindig nem jelent meg kötetben, a Fehér gyűrű munkacímű regényéből, egy továbbra is készülő művéből való. Ezt hallgathatják meg mától itt, a Klubrádió honlapján is, amelyben egy kissé különös, de egyébiránt megszokottnak mondható párterápiás jelenetbe nyerhetünk betekintést; s talán ez a pici elmozdulás a groteszk felé az, ami a részletet kiemeli a nyers hétköznapiságból és szövegként is megfoghatóvá teszi.

A regényrészlet a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgatható meg. A regényrészlet eredeti, írott változata:

Berta Ádám: Fehér gyűrű

– A telefonban már elmondták, szükségét érzik, hogy párterápiára járjanak. Miért? – kezdte az ülést a kopasz, fülbevalós pszichiáter, és játékosan forgatta a szemét. 

– Harminchat éve élünk együtt – szólaltam meg –, és most krízisbe jutott a kapcsolatunk.

Amikor kimondom a számot, mennyei kórus lép be, három szólamban énekli: „huszonhat! harminchat! negyvenhat!”, nem hallom tőlük a saját hangom, kiesek a jelenetből, teljesen összezavarodok.

– …krízisbe jutott a kapcsolatunk – ismételtem.

– Tél végén – fűzte hozzá Fruzsi.

– Vagyis nagyjából hat hete.

A kopasz nagy, háromdimenziós kockát rajzolt jegyzetlapja sarkába. 

– Azért csak most fordultunk önhöz, mert azt hittük, ez csak egy kis semmiség – magyarázta Fruzsi. 

– Azt hittük, képesek leszünk túllépni rajta – bólogatottam.

A pszichiáter a torkát köszörülte. Eltelt egy hosszú pillanat. 

– De aztán rájöttünk, ha nem dolgozzuk fel, hosszú távon is erodálhatja a kapcsolatunkat – vette át a szót Fruzsi.

Egyetértően hallgattam, és gyászos képet vágtam.

– Tulajdonképp mi a baj? – kérdezte lassan a pszichiáter.

Fruzsi kapkodva, érzelmektől vibráló hangon szólalt meg.

– Először úgy tűnt, rendben lesz… Megbeszéltük, levontuk a tanulságot, éltük tovább az életünket. De aztán mégis ott lappangott a keserűség a felszín alatt.

– Tovább mérgezett bennünket a kimondatlanság – mondtam érzelmesen. Ismertem ezt az arckifejezésem: ilyenkor egyszerre látszom ábrándosnak, reményvesztettnek és cselekvésképtelennek. – Végül barátok tanácsára jutottunk arra, hogy önhöz kell fordulnunk.

A pszichiáter elmélyülten nézett. Nem lehetett tudni, figyel-e. Telt az idő.

– Teát kértél – zümmögtem.

– Igen.

– Én ülök a hűtő felől.

– Reggeliztünk.

– Kértél bele citromot.

– Benyúltál a hűtőbe, aztán azt mondtad, nincs.

Szavaink összefonódtak, hangsúlyaink egymásét klónozták. Mintha transzban lettünk volna, a lényünkből előtörő emberi minőség egyként nyelte el a nőies és férfias felszínt. A pszichiáter, ha lehunyja a szemét, már nem tudta volna megállapítani, mikor melyikünk beszél.

– Tejjel is szeretem – folytatta Fruzsi, továbbra is egyházi énekre hajazó tónusban.

– De tej sem volt otthon. – Ezen a ponton teljesen váratlanul, és magam számára is észrevétlenül váltottam vissza köznapi beszédhangra. – Illetve az tényleg nem volt.

– Citrom viszont igen.

– De ez csak egy hét múlva derült ki.

– Rudi találta meg.

Fruzsi most először ejtette ki a nevemet.

– Az ajtóban volt, tudja, abban a citromsárga műanyag hálóban, az ajtó belső oldalában található polc sarkában. Előzőleg, az ominózus reggeli közben meg is lepődtem, hogy nem találok citromot, majdhogynem emlékeztem arra, hogy lennie kell egynek, ennél persze azért homályosabb volt a helyzet, egyből belenyugodtam, hogy nincs.

– Ha nincs, hát nincs. Én sem emlékeztem – közölte Fruzsi.

– De aztán egy héttel később, egy szerdai napon, kora este, amikor a hűtőbe nyúltam, már nem is tudom, miért, a kezembe akadt. És akkor belém nyilallott a bűntudat.

– Most szórakoztok velem? – kérdezte majdnem a pszichiáter. Véletlenül se jött volna szájára magázódás. – Nyilván sok minden rárakódott erre a kis epizódra – jegyezte meg végül. Remélte, hangja együtt érző, nem pedig a betegségtől elgyötört állat nyögésére emlékeztet.

Hallgattak. Beszűrődött a lakásba a Teréz körút forgalma.

– Ezelőtt mikor érzett utoljára bűntudatot, Rudi? – mondta aztán lágyan. A fülbevalóját csavargatta.

Zavarodottan néztem rá.

– Nem tudom. Nem emlékszem. Következő alkalomra végiggondolom, jó? – ajánlottam valószínűtlen buzgalommal.

– Mi tényleg jól vagyunk Rudival – bizonygatta Fruzsi. – Illetve… jól voltunk.

Bepárásodott a tekintete. Nem mondott többet.

A pszichiáter elképzelte, amint kijelenti: – A hiányzó citrom kapcsolatuk megnyugtatóan földközeli karakterét szimbolizálja. Önöket összefűzik a kiegyensúlyozott, savanyú, mégis frissítő mindennapok, amelyekben pontosan tudják, mi micsoda, és mire számíthatnak. Megnyugtató, bizalmas karaktert társítanak közös életükhöz, támaszt látnak a másikban, és ez jól van így, mert valóban összeillenek. A szimbólum váratlan megjelenése, hiányának hiánya azonban gyökeresen forgatott fel mindent. – Nem tudta, kibírná-e röhögés nélkül. Inkább ezt mondta: – Hosszú munka előtt állunk. Mára elég lesz ennyi. Távolról kell kezdenünk az analízist, hogy kellőképpen mélyre áshassunk. Jövő hétre szedjék össze öt legviszolyogtatóbb gyermekkori emléküket.

Kimérten satírozta be a jegyzetlapon díszelgő kocka egyik oldalát.