Oravecz Imre: Az erdő óhajtása

Oravecz Imre a kortárs magyar költészet egyik doyenje, aki különutasságával az irodalmi kánonban is saját helyet vívott ki magának. Élt Amerikában és sohasem hagyta el végleg szülőfaluját, Szajlát. Számtalan verseskötete mellett fordított is, többek között szlovén barátja, Tomaž Šalamun verseit, aki többször is lírájába foglalta Oravecz alakját.

A Klubrádió honlapján mától meghallgatható versét Belső közlés című irodalmi műsorunkban olvasta föl, ahol közel hat évvel ezelőtt vendégül láttuk, s melyben Szegő János beszélgetett vele. A Digitális Irodalmi Akadémiába is beválasztott Kossuth-díjas költő két másik költeménye mellett Az erdő óhajtását, a radikális személyi függetlenségét a természetbe ágyazottságával felépítő, rá jellemző létversét hozta el magával a stúdióba.

A verset a fenti hangsáv melletti lejátszás gombra kattintva lehet meghallgatni.

Oravecz Imre: Az erdő óhajtása

Azt az erdőt vágyom, a hajdanit, az ősvadont,
mely egykor a határ helyén tenyészett,
és a falut is övezte, körülölelte,
nem ölelte,
hiszen bent volt a faluban,
a falu meg benne,
a fák közt álltak a házak,
azok rejtették, védelmezték,
azt a réges-régit szeretném látni, abba belépni,
az óriástölgy, a bükk, a szil, a juhar meg a többi valaha volt növényi épület alatt járni,
megérinteni a legszebb példányok törzsét,
völgyről hegyre, hegyről völgyre kóborolni,
lapályon átvágni, oldalt megmászni, tetőre hágni,
széthajtani a bokrokat, cserjéket és cikcakkban haladni hol sűrű,
egyenes vonalban mozogni, hol ritkás,
szántani a lábammal az avart, ropogtatni a száraz gallyakat,
hallgatni a csendet, a lombok sóhajtását, a makk koppanását, amint lehull,
aztán újra elindulni,
ledobni minden terhet és megkönnyebbülni,
szabadnak érezni magunkat,
nem gondolni többé semmi rosszra, gondra, elmúlásra, fenyegetésre,
mindent észrevenni, ismerősként üdvözölni,
harangvirágnak, szarvasbogárnak, szemeslepkének örülni,
a hunyópókot hálószövés közben meglesni,
egy léprigó édes énekében gyönyörködni.
egyenes mogyoróvesszőt vágni és vándorbotnak használni,
vízfolyást, patakmedret követni, forrásra lelni és jót inni belőle,
gombát felvenni, epret, szamócát szedni,
vadméheket felfedezni, és megkóstolni a mézüket,
vadcsapásra térni és szarvassal, őzzel, hiúzzal találkozni,
medvét, farkast, vadmacskát távolról megfigyelni,
hatalmas karmok nyomát tanulmányozni egy ferde rönkön,
a koronák résén át egy darabka kék eget megpillantani, és napsütötte tisztást találni,
ráérősen leheveredni a fűre és beszívni a föld meleg szagát,
kilátópontokat keresni, és körülhordozni tekintetem a zöld hullámokon,
véletlenül falubeli atyafiakkal összefutni,
nem tartani a jámbor favágóktól, csapdaállítóktól, szénégetőktől és bogyógyűjtőkről,
leülni melléjük, megkínálni őket szűzdohánnyal,
elbeszélgetni velük, bármilyen nyelvet beszélnek is,
megkérdezni, mi a mai Dolyna, vagy Isten-hegy neve és ők hogy hívják, mi azon túl van,
de nem árulni el nekik, hogy ez az erdő egyszer körös-körül mindenestől eltűnik,
elbúcsúzik tőlünk,
és menni, menni,
nem törődni többé iránnyal, ruhával, külvilággal, csak törni előre,
egyre beljebb hatolni a rengetegbe,
eltévedni, beleveszni, beleolvadni, hozzáhasonulni,
benne, belőle, vele és általa élni,
és soha többé elő sem jönni.