"Európa beteg emberének" jövője – Hardy Mihály jegyzete

"Nem, nem gondolom többé, hogy a Szovjetunió a gonosz birodalma lenne!" – a történelmi mondat Ronald Reagan amerikai elnök szájából hangzott el, 1988. május 31-én a Kremlben, azt követően, hogy Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárral együtt félórás sétát tettek a Vörös téren. A mondat, aminek a súlyát akkor talán fel sem fogtuk, egyben a hidegháború végére is pontot tett. Nagyon jól emlékszem rá, hiszen alig pár lépésre álltam tőlük – mikrofonnal kezemben és kérdezhettem is a két szuperhatalom vezetőjét. Rá egy évre, egészen pontosan 1989. november 9-én leomlott, pontosabban lebontották a berlini falat. Új világ kezdődött. Csak a történelmi pontosság kedvéért: Oroszország mai elnöke akkoriban tolmácsi fedőbeosztásban dolgozott az NDK-ban (a fiatalok számára megfejtem, a Német Demokratikus Köztársaságban) és valójában összekötőtiszt volt a rettegett kelet-német titkosszolgálat ,a Stasi és a szovjet KGB között.

Hogy miért idéztem fel ezt a pillanatot éppen most? Mert ez a hét fordulópontot hozott Oroszország és a NATO, ha tetszik Oroszország és a civilizált világ kapcsolatában. Az atlanti szövetség – amit sokáig szinte tetszhalottnak hittek sokan a hidegháborút követő évtizedekben – megrázta magát és új értékelést adott a világról, köztük Oroszországról is, amit immár akár hivatalosan is tekinthetünk ismét a Gonosz Birodalmának. De legalábbis a világra leselkedő legnagyobb, stratégiai szintű veszélyforrásnak, amivel szemben erőt és elrettentést kell demonstrálni, különben – mint az a bizonyos nehéz kő a Toldiban – ki tudja hol áll meg…

Nyolc évig eltartott, mire a világ vezető hatalmai ráébredtek, hogy a Krím orosz megszállása, majd az azt követő Donyec-medencei parázsló polgárháború nem kivétel, hanem a birodalmi hódítás lényege. Maga az orosz birodalmi rendszer igazi arca, amiben sem jog, sem erkölcs, sem emberélet nem számít egy fikarcnyit sem.

Február 24., az Ukrajna elleni orosz támadás óta tudjuk és látjuk, hogy ez a hódító, cinikus és embertelen rendszer mit sem változott a budapesti 1956, a prágai 1968 vagy éppen az 1979-es kabuli megszállás és háború óta. Az e heti madridi NATO-csúcson pedig elég határozottan kimondták, hogy Oroszországot meg kell állítani, véget kell vetni az Ukrajna és az ukránok ellen folytatott háborúnak.

Vlagyimir Putyin az Ukrajna elleni indított nyílt katonai agresszióval – hiába nevezik cinikusan „speciális katonai műveletnek” – nem várt, de logikus események láncolatát indította el a nyugati világban. Pont olyanokat, amiktől az orosz és a szovjet birodalom évtizedek óta retteg, illetve rettegett. Miközben Moszkva folyamatosan azzal vádolja a nyugatot, hogy Oroszország bekerítésén, visszaszorításán mesterkedik. A dolog azonban éppen fordítva működik. Oroszország provokálta ki a saját agressziójával, hogy a NATO-t soha nem látott akcióegységbe kovácsolta. A szó szoros értelmében szinte belehajszolta az évtizedes semlegességét feladó Finnországot és Svédországot, hogy lépjen be az atlanti szövetségbe. Németország pedig elkezdett komoly fegyvereket szállítani egy háborúban álló országba, a megtámadott Ukrajnába, amit eddig a német törvények szigorúan tiltottak.

Úgy látszik, Madridnak, a mostani NATO-csúcs helyszínének többszörösen is szimbolikus jelentősége van. Az ibériai ország éppen negyven éve tagja a szövetségnek, amióta megszabadult a Franco-diktatúrától. 1997-ben pedig éppen egy másik madridi NATO-csúcson kapott meghívást a csatlakozásra Magyarország, Csehország és Lengyelország is. Oroszország pedig három évtized alatt ismét hosszú időre elszalasztott egy lehetőséget, hogy elinduljon a modernizáció útján és a demokratikus világ részévé váljon. Mi meg kíváncsian és némileg rettegve figyelhetjük, hogy mindez hová vezethet, mi lesz „Európa beteg emberének” a jövője?

Hardy Mihály jegyzete a 2022. július 2-i Hetes Stúdióban hangzott el.