Győrffy Miklós emlékére - Dési János jegyzete

Kollégái, barátai, tisztelői, hallgatói és nézői az elmúlt napokban sorra emlékeztek meg róla, méltán, hiszen többek között az ő műsoraiból lehetett megtudni a nyolcvanas években, hogy a világ sokkal színesebb annál, mint amilyennek tűnik. Valamint azt is, hogy a hallgatás falát át lehet törni, át is kell, ha jót akarunk magunknak, a diktatúrák sem tartanak örökké. Továbbá, nem feltétlenül maguktól omlanak össze, nem árt beverni a faéket, aztán vízzel locsolgatni.

Nem hiszem, hogy régen minden jobb volt – kérdezz meg erről egy mamutot – de azt sem, hogy csak a jók mennek el. Ugyan már. Mindenki elmegy, mint Keynestől tudjuk –de azt meg tegyük mi hozzá, hogy azért addig sem mindegy, mi történik. Továbbmegyek.  Mert a dolgok nem csak maguktól történnek. Azon is múlnak, hogy mi ugye. Felvethetnénk József Attila sorait arról, hogy Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! /Mért ne legyek tisztességes!. tá tá tám tá tám tám tá.

Szeretném, ha valaki ezt elmagyarázná Orbánnak vagy házikabátja kedves zsebének Mészáros Lőrincnek. Vagy éppen azoknak, akik éppen valahol a tollat rágják, mert megint sorosozniuk kell meg migráncsozni meg szétharapni az éppen kijelölt ellenség torkát, mert ezért löknek nekik valamit.

Győrffy és kortársainak hosszú sora nyilván sokáig úgy sejtette, hogy esélyük körülbelül annyi, mint a kismadárnak, aki ezer évente leszáll a gyémánthegyre, koppint rajta a csőrivel, és majd akkor lesz jó világ, ha ez a hegy elkopik.

És lássanak csodát, sok madár gyémánthegyet győzött.

Más kérdés, hogy mára, mire a gyémánthegyet sikeresen átcibálták Felcsútra és most kisvasúti megálló pipiskedik mellette, lehet újrakezdeni.

Mert lehet, még elég reménytelennek látszó időkben is. Ez Győrffy  Miklós és kollégái életének a tanulsága.

Nemrégiben Baló Györgyről kényszerültünk megemlékezni. Akkor valami effélét mondtam, ami mutatis mutandis Györffyre is igaz. A Győrffykre, a Balókra – mert azért sokan voltatok s- vagytok – szerencsére.

Ő volt a bizonyíték arra, hogy valamikor az újságírás értelmiségi szakma volt; nem harmadosztályú propagandaszövegeket kellett előállítani, hanem - sokszor már-már reménytelen körülmények között – megpróbálni közelebb jutni az igazsághoz.

Felkészülten kérdezni, ahol a cél nem az, hogy a válaszoló politikus és cinikus tanácsadói céljainak megfelelően nyomják a mantrát, a hazugságot, keltsék a gyűlöletet az éppen aznapra kijelölt ellenség ellen – kritikátlanul és gátlástalanul.

Dehát most nem arról van szó, hogy mivé lett az újságírás, miként lett az úgynevezett újságírók egy jelentős részéből a saját gazdáik által is megvetett – hát valóban, miért is ne lennének megvetettek, azt még a gazda is látja, ha hamis, csahos kutyája lassú és lusta és tehetségtelen – bérrabszolga.

Győrffy is gondolkozott, véleménye volt, pontos értékítélete. És még hitt benne, hogy demokrácia csak akkor van, ha a polgárok értesülhetnek arról, hogy mit gondolnak azok, akik a nevükben - bár sokszor csak a saját érdekükben – kormányoznak.

Tudni kell, hogy vannak tények és az újságírás nem a politika szolgálóleánya.

És meg lehet próbálni eltagadni a múlt egy-egy részét, eltitkolni, hogyan éltünk, meghamisítani ki miért felel. Ó igen, egy darabig működik, néha még azok is elhiszik, hogy a patás ördög az, akit a felsőbbség kijelölt a számukra. De mindig akadnak, akik tudják, a közönség egy mértékadó részének a valóság – ah, patetikus szavak: az igazság – azért ennél többet jelent. A slágerszerző faék egyszerűségű sorait nem hiába visszhangozta akkoriban révületben csápolva egy stadionnyi fiatal. A becsület ennél mégis többet ér.

Ma ezen fiatalokból kerülnek ki csendőreink és jövőnk rablói.

El kell mondanunk ezt is. Ez maradt. Ahol nincs szabad újságírás, ott nincs szabadság. Ahol nincs Győrffy, ahol nincsenek Győrffy-k, ott zsarnokság van.

De tudjuk, hogy vannak – és erről majd máskor.

Maradjanak otthon.

Dési János jegyzetét a fenti lejátszóra kattintva hallgathatja meg. Kiemelt kép: Pixabay.