Így megy most a háborúzás
16/08/2021 09:09
| Szerző: Klubrádió/K.K.
A modern háború doktrínáját Oroszországban dolgozták ki. Nincs már szó lovagias hadviselésről, nagyon sok civil esik áldozatul, illetve kényszerül menekülésre.
A hadtudomány háromféle háborút különböztet meg. Az első a hagyományosnak nevezhető harc, amikor egy állam egy másik állammal küzd a területért és főleg azért, hogy akaratát rákényszerítse a másikra. Mindkét fél tud és akar is háborúzni. A másik fajta az úgynevezett aszimmetrikus hadviselés. Ilyen volt például az al-Kaida ellen vívott hosszú küzdelem. Ebben az esetben az egyik fél egy állam, a másik pedig egy terrorszervezet, vagy magát felszabadítónak nevező, illetve hasonló erő. Itt nem csupán a szemben álló erők méretéről, haderejéről van szó, mert ha csak az számítana, a NATO pillanatok alatt le tudta volna söpörni a színről a tálibokat. Ám egyfelől különbözőek a módszerek, másfelől belép egy rendkívül fontos tényező, az idő. Resperger István ezredes, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetbiztonsági Intézetének vezetője idézte fel a történetet, amely megvilágítja a lényeget. Afganisztánban mondták nekik: maguknak ott Európában nagyon pontos óráik vannak, nekünk meg időnk. A cél tehát az időhúzás, annak elérése, hogy a másik fél kivonuljon az országból. Mint látszik, az elgondolás működik, Afganisztánból mind az oroszok, mind az amerikaiak kivonták csapataikat.
A Krím a hibrid hadviselés gyakorlótere
A harmadik fajtája a háborúzásnak – és ez a legújabb – az úgynevezett hibrid hadviselés. Ezt 2014 óta ismerheti a világ, amikor Moszkva úgy döntött, hogy visszaszerzi a Krím-félszigetet, amelyet még 1954-ben adtak át Hruscsov kezdeményezésére Ukrajnának. Azon túl, hogy rendkívül jó turisztikai adottságai vannak, katonai jelentőséggel is bír. Oroszország nem rohanta le Krímet, nem robbantott atombombát, hanem rendeztetett egy népszavazást, majd „kis zöld emberkék” jelentek meg az ukrán katonai táborok környékén.
A hibrid háború elméletének kidolgozása Valerij Geraszimov hadseregtábornok nevéhez fűződik. Ő harckocsizó tisztként kezdte pályafutását, szépen lépkedve felfelé a ranglétrán moszkvai körzetparancsnok lett, jelenleg Oroszország fegyveres erőinek vezérkari főnöke. Elméletének lényege, hogy manapság nem a hadsereg bevetése a legfontosabb egy politikai cél eléréséhez, a haderőt más eszközökkel együtt kell alkalmazni, megfelelő arányban. A precízen, pontosan kidolgozott Geraszimov-doktrína legjobban Kelet-Ukrajnában érhető tetten.
Azt mondja: kihasználva a nemzetközi szervezetek tehetetlenségét, vagy legalábbis lassú működését, az ellenséges országban először is politikai feszültséget kell kelteni. Ez különösebb veszély nélkül megtehető. Ezután szakadár csoportokat kell kialakítani a kiszemelt területen. Ez Kelet-Ukrajnában, leginkább Donyeckben, Luhanszkban nem okozhat gondot, hisz jelentős az orosz ajkú lakosság létszáma. Aztán lehet beküldeni a „kis zöld emberkéket”, vagyis a különleges erőket. Csak óvatosan, először mesterlövész párosokat, szakaszokat és így tovább. Amikor Ukrajna világgá kürtölte, hogy megjelentek náluk különleges erők, Moszkva annyit reagált: bizonyára szabadságon lévő katonákról van szó. Resperger István megjegyzése erre az volt a műsorban, hogy „én is szoktam szabadságra menni, de ritkán viszek magammal tankot”.
No, de a Geraszimov-doktrínának pontosan az a lényege, hogy ezeknél a műveleteknél nem áll meg a harc. Ott vannak még a diplomáciai eszközök, a gazdasági szankciók, a kibertér, a kommunikáció. A szakértő szerint 3 év alatt 15 000 olyan esetet regisztráltak, amikor az orosz média eltérítette a híreket. Ez a tevékenység szól az orosz lakosságnak, de szól az európai, amerikai közvéleménynek is, hiszen azt akarja elhitetni, hogy Moszkva nem tesz mást, mint például az USA Koszovóban, azaz megpróbál megvédeni egy kisebbséget, amely ráadásul sajátja, tehát orosz kisebbség.
(Csak zárójelben: a fáma szerint amikor Irakban Schwarzkopf tábornoknak, a főparancsnoknak azt mondták, hogy győztünk, ő csak annyit válaszolt, hogy még nem, mert nem mondta be a CNN.)
Ki törődik a civilekkel?
A háborúk történetéhez tartozik, hogy megnézzük, hány civil áldozata van a harcnak. Egyes források szerint az I. világháborúban 10 százalék volt ez az arány, tehát sokkal-sokkal több katona halt meg, mint civil. A II. világháborúban körülbelül 50-50 százalék volt az arány, az aszimmetrikus háborúkban, például Líbiában, Irakban, Szíriában már az áldozatok 80 százaléka volt civil. Ez olyan szempontból érthető, hogy ezekben a konfliktusokban nem ülhet le tárgyalni két hadvezetés, hiszen hadurakkal, törzsi vezetőkkel, terroristavezérekkel nem lehet egyezkedni, nem lehet velük megbeszélni, hogy ez és ez van a Genfi egyezményben. Ők az embereket pajzsként használják, a céljuk az, hogy minél több legyen az ártatlan áldozat, mert így tudják felhívni magukra a világ figyelmét, legalábbis ezt gondolják. A hibrid háborúnál, amit Ukrajna ellen folyat Moszkva, még nem lehet ilyen arányt mondani, hisz nincs vége. Az is a cél, hogy elhúzódjon, nehogy Kijev közeledni tudjon a NATO-hoz, az Európai Unióhoz. Aztán meg arról sem szabad elfeledkezni, hogy nem csak a halottakat kell áldozatnak tekintenünk, hanem azokat is, akiknek el kell menekülniük.
Új jelenség a háborúkban a magán biztonsági cégek megjelenése. Ezek kényes feladatokat vállalnak. Az embereik rendkívül jól képzettek, jól meg is fizetik őket, de egyet nem szabad elfelejtenie annak, aki ilyen szolgálatba készül állni: a veszteségi ráta átlagosan 30 százalék. Tehát majdnem minden harmadik „alkalmazott” soha nem tér vissza a bevetésről. Resperger István ezzel kapcsolatban azt is felvetette, hogy ezeknek a civil biztonsági cégeknek az alkalmazása nemzetközi jogi problémákat is felvet. Egyáltalán katonának tekinthetők-e? És még valami. Ezek nem ejtenek foglyokat, hiszen azokat etetni kellene, őrizni kellene, ami nem kifizetődő. Ha rabszolgának jók, vagy információkat, „füleseket” tudnak adni, akkor esetleg, de különben nincs rájuk szükség.
A műsort a fenti lejátszóra kattintva hallgathatja meg. Kiemelt kép: Flickr.com
2021.08.13.13:00
Műsorvezető: Hardy Mihály
