Improvizáció és reziliencia

Az életben mindenki improvizál. Improvizál az eladó, aki a kért cipőt a létra segítségével veszi le a polcról, improvizál a buszsofőr, aki meglátja az átkelni kívánókat, és megáll a zebra előtt, és improvizál a diák, aki éppen azt a gif-et küldi el Messengeren a barátjának. Az improvizáció esszenciálisan a mindennapjaink része, mégis a legtöbb ember megrémül, amikor azt a feladatot kapja, hogy rögtönözzön.

A 20. század derekán az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában párhuzamosan jelentek meg a modern improvizációs színházak, és egyre nagyobb teret hódítottak. Viola Spolin vagy Keith Johnstone iskoláinak az a legvonzóbb tulajdonsága, hogy olyan magatartást tréningeznek a kurzusok résztvevőibe, amelyek képessé teszik őket arra, hogy könnyeden együttműködve, figyelemmel, kreatívan, reflexíven és eredményesen hozzanak létre színpadi jeleneteket a semmiből. A műfaj azonban sokkal több lehetőséget rejt magában, mint pusztán a színpadi alkalmazhatóság. Az improvizációs workshopok során tréningezett képességek, az itt elsajátított fogások az élet más területein is jól hasznosíthatóak. Ha megtanulunk figyelni, kapcsolódni, felszabadulni, együttműködni, azt nem csupán a színpadon, hanem az élet bármely területén, bármely szakma űzése közben jól tudjuk alkalmazni.

Az alapelvek mentén kialakított gyakorlatok többnyire fizikai aktivitást is igénylő játékokon keresztül vezetik rá a játszókat az improvizációs magatartásra. A résztvevők megtapasztalják, hogy jó kedélyű, játékos, hibázásra képes énünk jóval produktívabb, mint szorongó, hibától rettegő önmagunk. Bár a szakkör gyakorlatai az improvizációs színház eszköztárából indulnak ki, nem csak a színház iránt fogékonyaknak ajánlott, hanem mindenkinek, aki szeretne nyitott környezetben, játszva tanulni önmagáról.

Bokor Ágnes még egy rövidke helyzetgyakorlatra is „kihívta” Neuman Gábort, aki azonnal vette a lapot.

Adásunk második felében az alkalmazkodási képesség, azaz a reziliencia volt a témánk. Hajnal András olimpikon műugró volt a vendégünk, aki több oldalról is megvilágította a témát. Vajon fejleszthető ez a képesség? Ha igen, hogyan? Ha nem, miért nem? András ezt írja a rezilienciáról:

“Az ecuadori pálmák képesek életük folyamán több száz méterre „elvándorolni”, amennyiben az életkörülményeik hátrányosan változnak.

A mi kezünkben van a döntés, hogy elvágjuk-e a gyökereinket és más élethelyzetben újranövesztjük-e, mint az ecuadori sétáló pálmák, amelyek akár példaképeink is lehetnek a változással való szembenézés folyamatában.”

De vajon valóban képesek vagyunk-e elvágni gyökereinket, megváltoztatni évtizedes szokásainkat a jobb élet reményében? Ha lemaradt az adásról, hallgassa vissza!

Címlapi kép: Flickr