Jó éve volt a csinos, feltűnő madárnak
28/12/2019 18:43
| Szerző: Lay Viktória/Klubrádió
A szalakóta „csinos külsejű”, feltűnő színű madár, amelyből a múlt század közepére csak kevés maradt hazánkban. Azonban, ahogy a szakértő elmondta, visszatelepítése jól halad, visszatért a Dunántúlra, idén pedig kifejezetten sikeres évet zártak, számuk egyre nő. Szépségük ellenére nem az orvvadászok a legnagyobb ellenségeik, hanem élőhelyük csökkenése és a költözés veszélyei.
Tokody Béla, a Magyar Madártani Egyesület szalakótavédelmi programjának koordinátora volt az Állatbarát legutóbbi vendége.
A szalakóták száma az 1900-as évek közepén az egész európai kontinensen drámaian lecsökkent. Magyarország még viszonylag jól járt, hiszen a ‘80-as évek közepére már csak a Kiskunságban volt megtalálható a madár, de Finnországból, Németországból teljesen kipusztult, ahogy Spanyolországból is. Nálunk azonban a természeti adottságoknak köszönhetően kis számban, de megmaradt.
Ennek oka, hogy egy madárfaj elterjedésének a szélén lévő, viszonylag ritkábban költő madarak tűnnek el először, tehát elkezd zsugorodni az állomány. A szalakótáknál is így volt, először a perempopulációk, mint a skandináv költőállomány tagjai kezdtek eltűnni, a Baltikumban egy kicsiny részük megmaradt, a Kárpát-medencében pedig több száz költőpár maradt. Mára a legnyugatibb költőhelye nálunk, a Dunántúlon van. Ez a stabilan költő populáció nagyban megkönnyítette a visszatelepítési folyamatokat. A többi részről a visszatelepítés szinte lehetetlen, meg kell várni, hogy az állomány magától terjeszkedjen északra.
Itthon Csongrád megyében kezdődött a visszatelepítési program. Mivel megfogyatkozásának oka, hogy megszűntek a költőhelyei, és mivel másodlagos költőfaj, tehát fában fészkel, de nem maga készíti az odút, hanem a más által már nem használt odvakba költözik be, jött az ötlet, hogy műodúkat kihelyezve próbálják helyrehozni a kárt. 1984 környékén a Szeged melletti agrárterületen helyezték ki az első műodúkat, amelyeket először két pár foglalt el, mára pedig ötven pár szalakóta költ a területen. Erre a példára a nemzeti parkok is felfigyeltek, és a ‘80-as évek végétől megindult a visszatelepítés, bár akkor még nem ennyire szervezett formában.
A szalakóta gyepekhez kötődő madárfaj, elsősorban rovarevő, egyenesszárnyúakat fogyaszt, de nagyon ügyes vadász, szinte mindent megfog, pockot, gyíkokat, extrém esetben még sün, teknős és vakondmaradványt is találták, bár erről csak két adat van.
Az agrárgazdálkodás változása, a gyepterületek zsugorodása, szántóföldek terjedése viszont nem tett jót az agrárgazdálkodáshoz kötődő madárfajok életének. A szalakóta hosszú távú vonuló, így ennek minden veszélye rá is igaz. A líbiai gólyairtásról, az egyiptomi madárbefogásokról sokat lehet hallani, de a rovarirtók használata és a megváltozott csapadékviszonyok és táplálékmennyiség is tizedeli az állományt.
Itthon mindössze annyit tehetünk értük, hogy biztosítjuk a védett élőhely-hálózatokat a számukra. A szalakóta problémáját csinos külsejével, feltűnő színeivel könnyen populárissá lehet tenni. Gondolhatnánk, hogy pont a külseje miatt az orvvadászat is fenyegeti, de Tokody Béla elmondta, itthon erre egyáltalán nincs példa. Említett azonban egy régi esetet, amikor a röszkei határon fogtak meg szalakótafiókákat szállító csempészautót. A csempész nem ismeretlen Szerbiában, mindez pedig 15 éve történt, de azóta sem sikerült elfogni. Főleg Németországban és Hollandiában nagyon népszerűek az illegális madárgyűjtemények, néha kifejezetten ritka parti madarakat is vásárolnak Ázsiából.
Itthon viszont a szalakótáknak nagyon jó éve volt. A jelenleg mesterséges odúkban költő szalakótaállomány 2100 példányt ért el, ami hatalmas szám. Megjelent újra a Dunántúlon, 2014 óta 12 pár költ ott, tehát működőképes populáció jött létre. A szakember elmondta, a szalakóta jól alkalmazkodott a helyzethez, kifejezetten sikeres évet zártak.
Az adást a cikk elején, a lejátszóra kattintva hallgathatja meg. Címlapi kép: Wikipedia
2019. december 27., péntek 14:00
Műsorvezető: Lay Viktória
