Kőbányai János: Fotó Ginsberg koponyájáról

Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban nyolc évvel ezelőtt a könyvhét tájékán három olyan rendszerváltás utáni könyvkiadót láttunk vendégül, akik a kultúrafinanszírozás számára leghúzósabb, a megfelelő infrastruktúrát nélkülöző időszakban egyéni kockázatot vállalva tettek olyan szerzők megjelentetéséért, akiknek az ezredforduló után már biztonságos kiadói hálójuk akadt, a kapitalista átállás első időszakában azonban kérdéses volt a megjelenésük.

A könyvkiadók persze – ahogyan Danilo Kiš is találón megjegyezte Ödön von Horváthról szóló novellájában – sokszor maguk is rejtegetnek szerzői ambíciókat, amit azonban csak ritkán tárnak a világ elé. Három egymást követő adásunkban mindenesetre ők is felolvastak: Csordás Gábornak a fiktív francia reneszánsz költő stílusában írott verseit és Kőrössi P. József rá jellemző, önéletrajzi emlékeket is megidéző szatirikus tárcáját már elérhetővé tettük itt, a Klubrádió honlapján is; mától pedig Kőbányai János avantgárd memoárrészletét is meghallgathatják, amit a műsorban olvasott föl.

Kőbányai a rendszerváltás után újjáalapította a Patai József népkutató költő által 1911 és 1944 között működtetett Múlt és Jövő zsidó folyóiratot és könyvkiadót, mely a többi korabeli független műhelyhez hasonló viszontagságos működésével sokszor a kiadóvezető és főszerkesztő megbízásából a lapnak dolgozó szerzőket is előnytelen helyzeteknek tette ki. A a működésének azonban nem csupán elvitathatatlan, hanem rendkívül fontos előnye, hogy a valódi értékek képviseletének jegyében szembeszállt azzal az egyre elharapódzóbb kánonnal, amely a kultúrát oldalakra bontva számos arra méltatlant fölmagasztalt, mialatt mások megbélyegzésével a szellemi színvonalat folyamatosan rontotta, hogy mindössze néhány kanonikus értelmiségi szereplő megnyilatkozásaira szűkítse a legitimnek tartott kulturális közbeszédet.

Kőbányai működése néhány másik magányos személlyel együtt, az intézményes kulturális műhelyek közül voltaképpen egyedül képviselte az előítélet nélküli kultúra folytonosságát a rendszerváltás körüli és az ezredforduló utáni időszak között. A Belső közlésben fölolvasott szövegében ugyanakkor a hetvenes évek beatkorszakában gyűjtött személyes emlékeit idézi föl egyébiránt jóval kevésbé jelentékeny szerzői életműve részét képező avantgárd szövegében, amelynek már a stílusával is Allen Ginsberg iránti hódolatát törekszik kifejezni.