Nádas Péter: Világló részletek

Nádas Péterhez alighanem mindenkinek van valamilyen viszonyulása. Van, akinek a számára egy-egy műve a meghatározó, másnak nyilatkozatai vagy kisebb publikációi, míg egyesek csupán mint a ma élő leghíresebb, világirodalmi jelentőségű magyar írót tartják számon. Az alkotó három évvel ezelőtt, Világló részletek című emlékiratának megjelenésekor volt Belső közlés című irodalmi műsorunk vendége, amelyben föl is olvasott egy részletet ebből a páratlan irodalmi műből.

A mától a Klubrádió honlapján is meghallgatható részlet a testi szerelembe való beavatás néhány képkockáját eleveníti föl a lengyel tengerpart párás ködében. A Belső közlés irodalmi karanténkiadása ezzel véget ér, holnaptól új adásokkal várja önöket a műsor, elsőként Tamás Zsuzsa költőt, meseírót látjuk vendégül. A továbbiakban a honlapon hetente egy szöveget teszünk közzé, elsőként jövő hétvégén Lanczkor Gábor Csók anatómiája című versét hallgathatják majd meg.

Az emlékirat részletét a fenti lejátszás gombra kattintva hallgathatják meg. (Címlapi kép: Lesekreis/Wikipedia)

Az emlékirat részletének eredeti írott változata:

Világló részletek

Részlet

És tényleg elég csodálatosra sikeredett, amikor másfél évtized múltán először láthattam a tengert. Elszakadtam a többiektől, árkon, bokron át, úttalan utakon mentem és mentem a hang iránt. Világos volt, hogy ez a tenger hangja, a hullámverés hangja, holott előtte soha nem hallottam hullámverést. Még csak filmet sem láttam, amelyben láthatóvá vált volna a tenger. De Yvette, Georges unokatestvérem lánya is sokszor mesélt a nyaralásaikról. Számára maga a szó is tengert jelentett, vacance. Bokáig süppedtem a száraz homokba a meredeken aláereszkedő dűnék között, nehéz lett a lépés, egyre közelebbről lehetett ugyan ennek a valaminek a hangját hallani, életemben először egyre erősebben érezni levegőjét, fuvallatát, mégsem volt sehol. Uramisten, hol van már az a tenger. Szárnyaltam felé, tizenhét évesen. Amikor eszeveszetten észrevettem, hogy hiszen cipőstül vízben állok. Tengerben állok. Azonnal az ölemig csapott, a sós hullámverés permete a számon. Ködben láttam meg először, azaz tejfehér reggeli ködben nem láttam meg először a tengert egy Międzyzdroje nevű csinos kis lengyel fürdőhelyen, azaz német nevén Misdroyban.

Ősöreg parti sétányával, ősöreg mólójával és fatornácos villáival, a Gründerzeit, azaz a német századforduló valamennyi pöfeteg stilisztikai jegyével a kis fürdőhely viszonylag érintetlenül vészelte át a háborút. A vastagon sós pára egy óra múltán szakadt föl. Minden áldott nyári napon pontban fél tizenegykor, s akkor sem azért, hogy megmutassa önmagát. Bennem a meteorológiai jelenség, a köd felszakadása a halálomig, vagy talán még tovább, egy barna női test érzetébe íródik át, az érzeten a kétrészes fürdőruha világos kis lenyomatával az ölén, a mellein. Autistaként én nem fogalmakban, hanem képekben észlelem a külvilágot. Jelenségei mellett olykor csak évtizedek alatt értelmezhető vagy teljességgel értelmezhetetlen szavak állnak, amelyeket mások értenek. A tenger és a láthatóan emelkedő pára díszletével olyan volt, mint egy színházi előadás, amiben nem csak nézőként vagyok jelen. Hűvös test, kicsi hangokat hallatott, nyiszorgott, annyi illata volt, amennyi a tengerből az előző napon ráragadt. Ez a Danuta nevű lengyel nő, akinek a családi nevére már nem emlékszem, bármiként igyekszem, hiába kutatok a régi leveleim és papírjaim között, olyan élénk volt, mint a csík, vidám, harsány, napégette, vékony, ellenállhatatlan, de éppen erről nem tudtam még semmit, de semmit, az ellenállásom váratlan hiányáról; mindenüvé vitte magával a testére tapadt homokszemeket, tulajdonképpen fiús alkat volt a rövidre vágott szőke hajával, a kicsi mellével, minden csikorgott körülötte, egy szabadságos varsói hivatalnoknő a lomha barátnőjével, valószínűleg egy kicsit tébolyodott, egzaltált, a lomha barátnője sem volt valami józan. Hogy olyasmit teszek, amit nem volt szándékomban tenni, s azon veszem észre magam, hogy máris az életem része lett. Nem tudom, hogyan kerültek ide. A valakinek a valakijéé volt a ház. Francia és német szavakat hadart. Pontban fél tizenegykor, amikor mindennap váratlanul felszakadt a köd, ezek között az elárvult német díszletek között, egy német úriszobában, ahol a talpunk alatt homoktól csikorgott a padló, az egykori német nyaralások elhagyott kegytárgyai között avatott be az érzelemmentes szerelmi fizikába. Az ablaknál állva kereste a test az illeszkedési pontokat. Semmi mást, a teremtés illeszkedési pontjait. Reá vallott a segítőkészség. Olyan volt, mint egy hűvös és vidám operáció, amit most óvatosan elvégez rajtam a sebésznő. Legfeljebb a Teremtő láthatott be az ablakon. Nagy hirtelen sikerült visszaemlékeznem a családi nevére, amit mégis védőn visszazárok a helyére, legyen inkább a feledésé. Egyszer csak nem volt sehol pára, ott kápráztatott a víz.