Naomi Wolf: A szépség kultusza

Nemzetközi viszonylatban ma már általánosan bevett tudásnak számít, amit a magyar értelmiségben – a témával foglalkozó akadémikus köröket leszámítva – a legjobb esetben is még csupán pedzegetni kezdenek: a nők egyenlősége nem annyit jelent, hogy kedvezőbb osztályhelyzetbe kerülve jobban befolyásolhatjuk az életünket és több közünk lehet a saját döntéseinkhez és az önmagunk fölötti rendelkezéshez (hiszen a magyar értelmiségben még az is bevett álláspontnak számít, hogy mindez leginkább az osztályhelyzet javításán keresztül érhető el), hanem elsősorban a külsőhöz való viszony radikális felforgatását jelentené – a szépség definíciója ugyanis valójában az alárendelődő viselkedést várja el –, ami annak ellenére nem gyökerezett meg szinte egyáltalán Magyarországon, hogy a nyugati queer hatás a 2000-es évtized környékén egy rövid ideig érzékelhetően jelen volt Budapesten. A szépként való megjelenésből való kilépést, az előnyös külső kontextusának lecserélését az ezzel szembehelyezkedő tudatos jelenlétre, ami pl. Berlinben általános állapot, itt még a progresszív baloldalon is félreértés és gyanakvás övezi. Holott a női megjelenés csapdajellegét és pusztító hatását a nők státuszára már 1990-ben megfogalmazta az amerikai feminista Naomi Wolf, akinek az Egyesült Államokban A szépség kultusza címmel megjelent könyvét – szerzője újságíró létének ellenére – az egyetemi oktatásban is sűrűn használták, megállapításainak radikalizmusa ugyanis a tudományos igényű megközelítést is vonzotta. Wolf szembehelyezkedik a platóni szépségeszménnyel, amely a görög homoerotikus férfiideálból kiindulva a kisfiús nőt tette meg a szépség ikonjának, és a nőkkel szemben hasonló alárendelődés igényét írta elő, amit a bölcs idősebb férfi is elvár a szép ifjútól. Aminek aztán az iparosítás utáni középosztálybeli női háztartásbeli státusz kialakulása, majd a tükör, a fénykép és végül a tömegmédia megjelenése végképp lendületet adott. A széles körben elterjedt kötet hazánkban persze csak egy kiadást ért meg, és könyvtárakon kívül csaknem elérhetetlen az olvasni vágyók számára.

Tükörfordítás című kulturális tényfeltáró és ismeretterjesztő műsorunk két évvel ezelőtti adásában a feminista társadalomkritika számos megközelítését tárgyaltuk a nemek egyenlőtlenségének strukturális kérdéseitől kezdve egészen a szépség és a szexualitás idealizálásának problematikájáig. Ebben az adásban hangzott el az a részlet is Wolf könyvéből, amelyet mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak Horváth Julianna színművész előadásában a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva, lejjebb görgetve pedig szövegesen is elolvashastják.

A szöveg eredeti, írott változata:

A szépség kultusza (részlet)

A szépségmítosz így szól: a szépség mint minőség objektív és egyetemes. A nőknek akarniuk kell azt megtestesíteni, a férfiaknak pedig akarniuk kell az azt megtestesítő nőt birtokolni. Szükségszerű és természetes, hogy ennek így kell lennie, hiszen ez az állapot biológiai, szexuális és evolúciós jellegű: az erős férfiak a szép nőkért harcolnak, a szép nők pedig sikeresebbek a reprodukcióban. A nő szépsége összefügg a termékenységével, és mentes minden változástól.

Ebből azonban egy szó sem igaz. A szépség fogalma a nőkhöz a társadalmi hierarchiában kulturálisan, felülről meghatározott fizikai norma alapján rendel értéket, s ezzel olyan hatalmi viszonyt fejez ki, amelyben a nőknek természetellenesen kell harcolniuk azokért az anyagi eszközökért, amelyeket a férfiak maguknak sajátítottak ki.

A szépség nem egyetemes és nem mentes a változástól sem, noha a Nyugat azt színleli, hogy minden női szépségideál a platóni nőideálból ered. Azonban a maorik a kövér vulvát, míg a padungok a lógó melleket csodálják. A szépség még csak nem is evolúciós funkció, mert ideáljai sokkalta gyorsabban változnak, mint a fajok fejlődésének ideáljai, és Charles Darwin maga sem volt meggyőződve saját igazáról abban, hogy a szépség „szexuális kiválasztódás” eredményeként jön létre, ugyanis a nők egymás elleni szépség-versengése ellentétes azzal, ahogy a természetes kiválasztódás az összes többi emlősnél megjelenik. Az antropológia cáfolja, hogy a nőnek szépnek kell lennie ahhoz, hogy a párzáshoz kiválasszák. Férfi szociobiológusok a főemlősök rózsaszín tüzelő nemi szervét gyakran emlegetik a női szépséghez hasonló elrendezésként, azonban a nőnemű főemlősöknek ez általános, nem pedig hirarchikus jellemzője.

A szépségmítosz sem volt mindig ilyen. Noha valahogy elkerülhetetlennek számít, hogy az idősebb és gazdag férfiak fiatal, szép nőket válasszanak maguknak párként, a Földközi-tenger vidékén az időszámításunk előtti 25.000-től 700-ig uralkodó matriarchális vallásokban fordított volt a helyzet, Nincs igazolható történelmi vagy biológiai indoka a szépségmítosznak; pusztán a mai hatalmi rendszer, gazdaság és kultúra igényeinek megfelelően indít támadást a nők ellen.

Ha a szépségmítosznak nem az evolúció, nem a biológiai nem, nem a társadalmi nemi szerep, és nem az esztétika vagy Isten az alapja, akkor micsoda? Állítólag meghittségről, szexről és életről, a nők ünnepléséről szól. Valójában azonban érzelmi távolságtartásból, politikából, pénzügyekből és szexuális elnyomásból tevődik össze. A szépségmítosz egyáltalán nem a nőkről szól, hanem a férfiak intézményeiről és intézményes hatalmáról.

Azok a vonások, amelyeket egy adott kor szépnek tart, csak szimbólumai a kor által kívánatosnak talált női viselkedésnek, tehát a szépségmítosz mindig viselkedést, nem pedig megjelenést ír elő. A nők közötti versengés azért lett a mítosz része, hogy a nők el legyenek választva egymástól. A fiatalság és egészen mostanáig a szüzesség volt a „szép” a nőkben, mivel ezek tapasztalathiányt és szexuális tudatlanságot jelentenek. Az öregedés azért „nem szép” a nők esetében, mert a nők idővel erőre tesznek szert, és mert a nők nemzedékei közötti kapcsolatot újra és újra meg kell szakítani. Az idősebb nők tehát félnek a fiataloktól, a fiatalok az öregektől, a szépségmítosz pedig a nő egész életútjára károsan hat. De a legfontosabb, hogy a nők identitásának alapja a „szépségük” kell hogy legyen – hogy mindig külső elismeréstől függjünk, s hogy önértékelésünk létfontosságú, érzékeny szerve a lehető legtöbb külső hatásnak legyen kitéve.

Noha természetesen a szépségmítosz valamilyen formában azóta létezik, amióta a patriarchátus, modern változata eléggé új találmány. Az ipari forradalom előtt az átlagos nő nem érezhette a szépséggel szemben ugyanazt, mint a modern nő, aki a szépségmítoszt egy tömegesen terjesztett testi ideálhoz való állandó hasonlítgatásként éli meg. A tömegtermelési technológiák kifejlesztése előtt a mindennapi nő kevés ilyen képnek volt kitéve a templomon kívül. Mivel a család termelő egység volt, és a nők munkája kiegészítette a férfiakét, azon nők értéke, akik nem arisztokraták vagy prostituáltak voltak, a munkához szükséges készségükben, anyagi dolgokban való ügyességükben, testi erejükben és termékenységükben rejlett. Természetesen a külső vonzerőnek is megvolt a maga szerepe, de a mi fogalmaink szerint értelmezett szépség az átlagos nő számára a házasodás piacán nem volt fontos dolog. A szépségmítosz modern formájában az iparosodás utáni zűrzavar idején nyert teret, amikor az együtt dolgozó család egysége megbomlott, és a városiasodás és a gyári rendszer megkövetelte azt, amit a kor társadalmának átrendezői a háztartás „külön szférájának” neveztek el, s amely háttérként ott állt az új típusú munkás, a nappal dolgozni járó kenyérkereső mögött. A középosztály egyre szélesebb rétegére terjedt ki, az életkörülmények és az írástudás javult, a családok mérete csökkent; kialakult egy írástudó, elfoglaltság nélküli nőkből álló osztály, akiknek kényszerű, háziasságba való alávetettségén alapult az ipari kapitalizmus fejlődő rendszere. A nők szépségről való gondolkodásmódját illető feltételezéseink nagy hányada legkorábban az 1830-as években alakult ki, amikor megszilárdult a háziasság kultusza, és kitalálták a szépségindexet.

Az új technológiák ekkor tették lehetővé képek reprodukálását divatábrák, dagerrotípiák, ferrotípiák, rotációs fényképnyomatok formájában, s ezek megmutatták, hogyan kell a nőknek kinézniük. Az 1840-es években készültek először aktfotók prostituáltakról, s a század közepén jelentek meg a szép nőket ábrázoló első hirdetések. A középosztálybeli nők „külön szféráját”, melybe be voltak zárva, elözönlötték a klasszikus képzőművészeti alkotások másolatai vagy ép a királyi szeretőket és társasági szépségeket ábrázoló képeslapok.

(Kiemelt kép: StockSnap / Pixabay)