Nincs szebb az életnél – Vámos Zoltán orvos és filmes az Élni jóban

Dr. Vámos Zoltán azt mondja, szeretetteljes családba született, apja dr. Vámos László sebész-kandidátus, anyja prof. dr. Vámos Ágnes egyetemi tanár, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Intézet Oktatáselméleti Tanszékének vezetője voltak. A szülei megismerkedése is mesebeli: édesapja egy holokauszt-túlélő család egyetlen fiaként, Erdélyből érkezett ide, kétnapos vízummal. A vonatról leszállva bement az első körúti cukrászdába, odament egy vadidegen lányhoz, és megkérte, segítsen neki a névházasságban, mert itt szeretne orvos lenni. Ebből a találkozásból negyven év rajongással teli házasság lett. Anyukája halála után az apja is egy éven belül belehalt a fájdalomba.

Édesanyja nagyon bölcs nő volt, meg tudtak beszélni mindent, az események mögött látta a mélyebb összefüggéseket. Azt meséli, egyszer az egyik munkahelyén kitalálták, hogy mindenkit munkába állás előtt megszondáztatnak. A doktor teljesen felháborodott, kikérte magának ezt a hozzáállást. Anyukája azonban pár pillanat alatt helyretette benne az egészet, csak annyit mondott: „Mutass példát! Lássák, hogy te is megfújod!”.

Azt is a szüleitől tanulta, hogy ne azért csináljuk valamit, mert az könnyű, hanem azért, mert nehéz. Ő is mindig a nehezebb utat választja, abban van számára kihívás, fejlődési lehetőség. Mindkét szakmája nagyon nehéz, mert minden egyes esetben bizonyítania kell. De mindig megtalálja, ami igazán szép, vallja, hogy nincsen szebb az életnél.

Nemrég egy harmincegyéves fiú újraélesztéséhez hívták ki őt is, ahol már sok mentőegység próbálkozott hatalmas kitartással.  Sajnos, a fiút nem tudták megmenteni, de fantasztikus érzés volt, látni ezeket az embereket együtt, egy cél érdekében küzdeni. A mindennapjaiban kizárólag olyan kritikus állapotú betegekkel találkozik, akik ki vannak szolgáltatva neki, mivel nem képesek egyedül dönteni arról, mi legyen velük. Hatalmas megtiszteltetésnek tartja, hogy ilyenkor ő segíthet. Sokszor hallja a kollégáitól, amikor átvesz egy ügyeletet, hogy „Kitartást!”. Ezt sose érti, hiszen ő nem akar ezen túl lenni, jelen akar lenni, meg akarja élni. Hagyja, hogy hatással legyenek rá az emberi sorsok, de azt mondja, ezzel nincs egyedül, nővérek tömegeit látja, akik magatehetetlen embereket borotválnak, hogy az emberi mivoltukat visszaadják, vagy takargatják őket, hogy ne fázzanak.

Vámos doktor szerint mindegy mit csinálunk, csak száz százalékosan tegyük, és mindenekelőtt maradjunk emberek, a szakmánk utána határozhat meg minket. Emlékszik egy nagyon beteg, tumoros úrra, akinek a családja nem akarta, hogy otthon hunyjon el; kimentek érte, hogy bevigyék a kórházba. Mivel az úr a tudatánál volt, megkérdezte tőle, miben tud segíteni. Azt kérte, hadd szívjon el egy cigit. Természetesen megvártuk, amíg szép lassan, a saját kertjét nézve elszívta az utolsó szál cigarettáját. Azt mondja, ugyan nem volt egy hatalmas hőstett tőlük, de ennek az embernek hozzá tudtak tenni az életéhez valamit, ami róla szólt és neki örömet okozott. Ezt tartja a munkájának, ami nem is kevés. Az életet nagy kalandnak látja, ahol sok minden történik, és olyan borzasztó lenne, ha ezekből kimaradnánk. Hiszen élni jó.

A beszélgetést a cikk elején, a lejátszás ikonra kattintva hallgathatják meg.