"Olyan, mintha némafilmben játszanék”

A közvélemény nagy része érthető módon nem politikai naptárakkal kel és fekszik, így talán érdemes utalni arra, hogy április harmadikán nem csak Magyarországon lesz voksolás, hanem Szerbiában is általános választásokat tartanak - nemzetgyűlésit és ráadásul államfőválasztást is. A magyar és a szerb közéletet tehát egyaránt kampánylégkör kezdi belengeni. Ezt is érdemes szem előtt tartani, amikor elolvassuk Andrew Higginsnek, a New York Times kelet- és közép-európai irodavezetőjének az írását a cenzúra új formáiról. A regionális iroda székhelye Varsóban van, Higgins Belgrádból keltezi a cikket, de az Budapestről is szól. Leglényege pedig, hogy Szerbiában, Lengyelországban és Magyarországon a korábbinál kevésbé elnyomó jellegű, de hatékony eszközöket állítottak a közvélemény egyoldalú tájékoztatásának a szolgálatába.

A New York Times szerint mindhárom országról elmondható, hogy a bíráló hangok elnémításának első számú eszközeként - szemben a kommunista időszakkal, amikor a biztonsági szervek játszották ebben a főszerepet - az állami ellenőrzésű, illetve az államtól függő helyzetben levő vállalatok említendők, amelyek gyakran olyan nyomást fejtenek ki a hírmédiára, aminek nem lehet ellenállni.

Lengyelországban a kormányzó párt, a Jog és Igazságosság propagandamegafonná alakította át a TVP közszolgálati műsorszórót, miközben egy állami olajvállalat vidéki laphálózatot vett át. Mindemellett néhány országos lap továbbra is rendszeresen támadja a kormányt. Decemberben keresztülnyomták azt a jogszabályt, amelynek alapján ellehetetlenítették volna az egyetlen független hírcsatornát, az amerikai tulajdonú TVN24-et, de a lengyel államfő, akit aggasztott, hogy elidegenítik Washingtont, megvétózta a törvényt.

Magyarország – írja Higgins – ennél messzebbre ment. Hírmédia-intézmények százait vonta össze egyetlen holdingba, amelyet Orbán Viktor miniszterelnök szövetségesei ellenőriznek. Csak egy országos elérésű tévéállomás akad, amely bírálja Orbánt, és pénzügyileg független a kormánytól - fogalmaz a szerző, a csatorna nevének említése nélkül. Mint hozzáteszi, Orbán eddig megosztott politikai riválisai egységes frontot hoztak létre az áprilisi parlamenti választásokra, de azt nem tudták elérni, hogy enyhüljön a hírmédia fojtogatása.

A szerbiai helyzetet illetően az amerikai lap idézi Zoran Sekulicot, a FoNet elnevezésű független hírügynökség alapító szerkesztőjét, aki szerint a kritikus hangok élettere annyira beszűkült, hogy a közvetlen és közvetett ellenőrzés mértéke eljutott arra a szintre, amilyen az az 1990-es években Milosevic alatt volt. Higgins megjegyzi, hogy Milosevic tájékoztatási minisztereként a jelenlegi államfő, Aleksandar Vucic ténykedett.

Már nem ölnek meg újságírókat - mondja Sekulic az amerikai lapnak -, de az ellenőrzési rendszer brutális erőszak nélkül is biztosítja, hogy csak hízelgő beszámolók jelenhessenek meg.

Amikor a United Group nevű vállalkozás tavaly útjára indított egy viszonylag az ellenzék felé húzó újságot, nem talált nyomdát Szerbiában, így a szomszédos Horvátországban nyomtatják ki, és küldik át terjesztésre Szerbiába.

Megszólaltatja a New York Times Dragan Djilaszt, a legnagyobb szerb ellenzéki párt vezetőjét, aki korábban maga is a médiával foglalkozott. Elmondja, hogy míg Vucic órákon át beszélhet megszakítás nélkül a főbb szerbiai tévécsatornákon, addig az ellenzéki politikusok csak támadási célpontként jelennek meg. „Olyan, mintha némafilmben játszanék” - fogalmaz. Az N1, az egyetlen olyan csatorna, amely néha megszólalási lehetőséget ad neki, Belgrádban széles körben nézett tévéállomás, de számos olyan városban blokkolják, ahol Vucic pártjához tartozik a polgármester. Az a kábeltévé-társaság, az SBB, amely ezt a tévécsatornát a kínálatában feltünteti, gondokkal került szembe, amikor kapcsolódni akart olyan lakóházépítési projektekhez, ahol az ingatlanfejlesztő szoros kapcsolatokat ápol a kormányzattal. Belgrád közelében hatalmas területen építenek otthonokat biztonsági alkalmazottak számára - onnan például kitiltották az SBB kábelszolgáltatót.

Zeliko Bodrozic, a Szerbiai Független Újságírószövetség elnöke szerint a kormánypárti csatornák nézői egyfajta „párhuzamos univerzumban” élnek. Az országosan legnézettebb TV Pink, amely szexuális tartalmú valóságshow-k mellett Vucic hosszú beszédeit nyomja, egyenesen butítja az embereket - fogalmaz Bodrozic.

A New York Times kitér arra, hogy egykor független hírforrásokat fokozatosan bedaráltak Szerbiában. Így például a B92 rádióállomás, amely a balkáni háborúk idején rendszeresen bírálta Milosevicet, most Vucic egyik támogatójának a tulajdonában van, és jobbára a kormány üzeneteit ismételgeti papagájként.

Ez volt vázlatosan a szerbiai médiatájkép - minden esetleges hasonlóság bármivel a puszta véletlen műve. 

A lapszemlét a fenti lejátszóra kattintva hallgathatják meg.