Zoltán Gábor: A nemzeté az idő
20/08/2022 18:03
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Zoltán Gábor A nemzeté az idő című esszéprózájának részletét hallgathatják meg a szerző előadásában.
Zoltán Gábor hosszú ideig a régi legendás Magyar Rádió rádiórendezőjeként dolgozott, a 2010-es évek második felében ugyanakkor íróként is rendkívül ismertté vált Orgia és Szomszéd című könyvei nyomán. Mind prózai, mind esszéformában a magyar történelmi emlékezetet feszegeti és a nyilas gyilkosok valódi lélektanát, éppen hogy nagyon is „emberi” vonásait próbálja meg bemutatni, hogy közösségként is rá tudhassunk ismerni arra az emberi lehetőségre, amely embertársaink elpusztítására ösztönöz bennünket. A több mint ezeréves magyar államiság megalapításának ünnepénél talán nem is lehetne aktuálisabb alkalom emlékezni az ezt is megtörő nemzeti kataklizmára.
A mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgatható szövegrészletet a szerző Belső közlés című zenés irodalmi műsorunk hat évvel ezelőtti adásában olvasta föl, amelyben Szegő János kérdezte készülő munkáiról is. Az esszéprózában nyilasok zsidók egy csoportját kísérik a Svábhegytől az óbudai téglagyárig, és Zoltán Gábor a túlélők visszaemlékezésének hitelességét éppúgy vizsgálja, mint a menet amorf illeszkedését a város életének szerkezetébe vagy a nyilasok „kultúrlélektanát”.
Az esszépróza a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgatható meg.
Az esszépróza eredeti, írott változata:
A nemzeté az idő (részlet)
A Városmajor utcából a Széll Kálmán tér felé terelték foglyaikat nyilasok. Onnan a Margit körúton haladtak tovább. El a fegyház, aztán nem sokkal utána a templom és a ferencesek rendháza előtt, anélkül, hogy Isten szolgái kijöttek volna, és kegyelemért esengtek volna az ártatlan lelkekért. Folytatták útjukat egészen addig a kanyarig, ahol a körút a Margit-híd felé fordul. Ott ágazik ki a Török utca, mely a mai Frankel Leó, akkori nevén Zsigmond utcába torkollik. Ez az útvonal nem más, mint az ősrégi, Budáról Óbudára és tovább, Bécsbe vezető út, mely hegyek alján kanyarog, egy darabig a Dunával párhuzamosan halad, de nem merészkedik le az árvizektől fenyegetett partra. Érinti a római amfiteátrumot. A Pilis és a Budai hegység között húzódó völgyet felhasználva levágja a Dunakanyart, és majd csak Esztergom fölött tér vissza a folyóhoz – ezért is nevezik a Zsigmond utca utáni szakaszt Bécsi útnak. Ennek bal, hegyek felé eső oldalán állt a Bohn téglagyár, a Budapestről elszállítandó zsidók összegyűjtésére kijelölt terület.
Meg akartam tudni, mennyi időbe telik végigmenni ezen az úton. Gyalog, mert a csoportokat rendszerint nem villamoson vagy teherautón vitték egyik stációtól a másikig. Lejártam, megtettem az utat, hozzámértem lépéseimet a foglyok és kísérőik lépéseihez, időmhöz az ő idejüket. Közben figyeltem a házakat – közönyös tanúk, álltak már akkor is, amikor a szenvedésbe, halálba küldött budapestiek elvonultak a fegyveresek között. A Bécsi út egyes szakaszain megvan még a régi útburkolat, a macskakő: a halálba azokon kellett menniük a zsidóknak. Aki esetleg emléket akar állítani nekik, fordulhatna ezekhez a helyükön maradt kövekhez, gondolom.
Az eredmény: egy óra. Egy óra alatt lehet gyalog elérni a Városmajor utcából a téglagyárig. Természetesen megtehető az út ennél egy kicsivel gyorsabban is. Erőltetett menetben. Valószerűtlen, hogy ők végig úgy mentek volna. Azt csak jó állapotban lévő fiatalok, legföljebb középkorúak bírják ilyen hosszú távon. A nyilasok sem mind viselték volna jól. Lehet lassabban is – a szükséges idő akkor sem több másfél óránál.
Ha egy túlélő áldozat szerint ennél sokkal tovább tart ez az út, hihetünk-e neki? Dr. G. Gy. precíz, megbízható emlékező. Szerinte koraestétől éjfélig vonultak a Svábhegyről a téglagyárig. Közben nem tértek be a Városmajor utcai pártházba, hiszen a nyilas nők jöttek ki onnan a Kékgolyó utca–Városmajor utca találkozásához, hogy bizonyos holmikat még elvegyenek az emberektől:
A Városmajor utca és Kékgolyó utca sarkán újra megállították ezt a szomorú menetet, és ott megvárták, amíg a Városmajor utcai nyilaskeresztes házból kijöttek Bokor Dénes nőismerősei, akik azután az elvett női kabátokat, bundákat, takarókat s a még megmaradt koffereket rabolták el. Közben természetesen a kínzások ütlegelések tovább folytak kb. tizenkét óráig éjjel, amikor is kiértünk az óbudai téglagyárhoz, ahol ugyancsak ütlegelés és kínzások közben utolsó megmaradt holmijainktól fosztottak meg, és átadtak az óbudai téglagyár őrségének. Innen másnap útnak akartak indítani Piliscsaba, illetve Németország felé, én azonban a csoportomból kiléptem és megszöktem, így menekülvén meg a deportálástól.
Dr. G. Gy. nem jegyezte fel, mennyi ideig vesztegeltek emiatt. Egyszer, mint tudjuk, már korábban, a Diana útnál is megállították a kísérők a menetet. Onnantól kezdve, hogy átvették a csoportot, a nyilasoknak hatalmukban állt indulást vagy megálljt vezényelni, meghatározni a haladás sebességét. Az irány adott volt, fölsőbb szervek jelölték ki. De hogy futólépésben vagy csigalassan bandukolva jussanak el a kiindulóponttól a célig, az az ő belátásukra volt bízva. Hatalmukban állt rendelkezni efelől, és akaratuk alátámasztására akármilyen eszközt igénybe vehettek. Kiabálhattak, fenyegethettek, verhettek és használhatták a fegyvereiket is. Mindezt megtették. Előfordult, hogy futásra kényszerítették a rájuk bízott embereket, és lelőtték, aki nem tudta vagy nem akarta tartani a tempót, lelőtték, akit bármi más okból kiszelektáltak.
A flaszteren flangálókat, az individualitásba bitangolt jószágokat nyájba terelik a pásztorok. Meglehet, korábbi életükben egyszer sem tereltek más embereket, a helyzet mégsem bizonyul számukra abszurdnak. Jólesően otthonos inkább. A képesség és hajlam embertársaink terelésére ugyanúgy bennünk szunnyad, mint a nyájterelés a pulikban – ismerős körülmények előállása esetén azonnal előjön. Nem hagyjuk, hogy a foglyok erre-arra, saját tempójukban mászkáljanak. Nem hagyjuk, hogy saját ütemükben közelítsenek haláluk felé. Tetszésünk szerint gyorsítjuk-lassítjuk az elmúlást.
Tudattal megáldott vagy megvert jószágaink egész idő alatt tisztában vannak vele, hogy mi történik velük.
Sokan értekeztek már a városbeli séta szépségeiről. Nem szükséges a nyomdokaikba lépnem, és bizonygatnom, hogy városlakónak lenni többé-kevésbé ugyanaz, mint sétálónak lenni, fölösleges felidézni a kisbabák babakocsis sétáit és a már járni tudó gyerekek fagylalttölcséres sétáit, a barátok iskola utáni beszélgetős sétáit és a szerelmesek közös sétáit, az ábrándozó fiatal lányok és fiúk magányos lődörgéseit, sem a komoly felnőttek bámészkodós szabad félóráját két fontos teendő között, a családok nyár-délutáni közös sétáját a korzón és az idős hölgyekét, urakét a parkban. De talán nem árt utalnom arra, hogy a nemzetiszocialisták másképpen gyakorolták a gyaloglást: kötelékben és uniformisban. Lépteiket egymáshoz igazították. Úgy érezték jól magukat. Szerették, ha meg van mondva, mi a cél, merre kell menni, és nem szerették azokat, akik utáltak kötelékben vonulni, akik a maguk feje után szerettek menni.
Most már nincs más útjuk, csak amire a nyilaskeresztesek viszik őket. Ha nekik úgy tetszik, tehetnek egy kis kerülőt. Leterelhetik őket a Duna-partra. Megmutathatják nekik még egyszer, utoljára, a folyót. Mielőtt megtisztul tőlük a magyar főváros.
Majd a Szentlélek térnél visszakanyarodnak a hegyek felé. Jó nagy kerülőút, de a nyilasoknak megéri. Figyelni, ahogy rettegnek.
Egyet-kettőt ki is csinálhatnak közülük. Miheztartás végett. Vagy csak úgy, miért ne? Nem fognak hiányozni.
