Wallenberggel dolgozott, életeket mentett
16/03/2020 11:40
| Szerző: Csernyánszky Judit/Klubrádió
"Raoul Wallenberg nem volt diplomata a szó hagyományos értelmében. Kivételes embernek mondanám, aki mindent megtett ezért, hogy életeket mentsen, miközben minket is védett."
Szerencsés voltam, hogy csatlakozhattam Wallenberg csapatához 1944 júliusában – vezette fel szerényen Bach Marianne, akit svájci otthonában értünk utol, merthogy a Raoul Wallenberg Egyesület és Alapítvány gondozásában, és a Wallenberg Füzetek keretében kifejezetten igényes tanulmány jelent meg róla Paul Marer kutatásainak köszönhetően. A Debrecenben született a 98. életévébe lépett Bach Marianne kiválóan beszél magyarul is, de nem akart egy szót sem véteni, ezért arra kért, angolul beszélgessünk. Tulajdonképpen annak köszönhette, hogy a híres zsidó mentő csapatába került, hogy szabadulni akart az úgynevezett Zsidó Tanácstól, amibe – elmondása szerint - belekényszerítették.
Ők mindent meg akartak tenni azért, hogy a megszálló hatalmat kiszolgálják, éjt nappallá téve dolgoztattak minket, hogy minél több adatot gyűjtsünk össze a zsidók összeírásakor, a sárga csillagos házak feltérképezése volt a feladatunk. Utólag már tudható, hogy minél gyorsabban végeztük a munkát, annál hamarabb kezdhették meg a deportálást. Kerestem a kiutat, amikor Székely Iván gyógyszerész hívta fel a figyelmemet arra, hogy hamarosan egy svéd diplomata érkezik, hogy segítsen a zsidók mentésében. Székely biztatott, mert angolul jól beszélő munkatársakat kerestek a követségre. Apám révén kapcsolatban álltunk a Vöröskereszttel, ahonnan ajánló levelet is kaptam. Sokáig vártam, csaknem hívtak be interjúra, hiába ígérték. Türelmetlen voltam. Fogtam magam és bekopogtattam a svéd követségre. A nevem hallatán a személyzetis megkérdezte, Bach Jenőt ismerem-e? - Hát hogyne, hisz az édesapám. Mint kiderült gyerekkorukból jól ismerték egymást. Még szerencse, hogy nem kértek meg arra, hogy mutassam meg, milyen gyorsan tudok gépírni, mert nem tudtam. De apámnak köszönhetően felvettek.
Milyen embernek ismerte meg a svéd diplomatát? Milyen emlékek maradtak meg róla?
Raoul Wallenberg nem volt diplomata a szó hagyományos értelmében. Kivételes embernek mondanám, aki mindent megtett ezért, hogy életeket mentsen, miközben minket is védett – kihasználva minden diplomáciai eszközt és lehetőséget. Hányszor próbálták megvesztegetni és megfenyegetni a magyar nyilasok és a német nácik.
Munkájáról elmondja Bach Mariann, hogy begyűjtötte a papírokat a követségre érkezettektől, akik segítségért fordultak hozzájuk, mindennek alaposan utánajárt, ellenőrizte, hogy eredetiek-e a bizonyítványok, anyakönyvi kivonatok.
S ha mindent rendben találtunk, akkor közöltük, hogy ki tudjuk állítani a számukra a Schutzpasst, azaz a menlevelet. Ez mentesítette őket a sárga csillag viselésétől, és attól, hogy bevagonírozzák őket. Általában két nap alatt készültek el a papírok, és nemcsak mi dolgoztunk késő éjszakáig, Wallenberg is ott volt velünk többnyire. Egyszer meg is kérdezte tőlem, hogy nem félek-e? Mert nem kell rettegésben dolgozni, ha nem akarok. Mire azt feleltem, hogy mindenhol félelem és rettegés van, itt mégiscsak jobb lenni, mint az utcán, ahol bombáznak. De fiatal voltam, 21 vagy 22? Nem is éreztem, hogy veszélyben vagyok, ez azért egy kaland is volt! Volt, úgy, hogy amíg készültek a papírok, két nap alatt elvitték az embereket a téglagyárba. Wallenberg ilyenkor előre ment és letárgyalta a vezetéssel, hogy jönnek a követség munkatársai a szükséges papírokkal. Gyakran az utolsó pillanatban hoztuk ki őket a téglagyárból - kezükbe nyomva a menlevelet. Ilyenkor arra gondoltam, én is ott lennék köztük, ha nem lettem volna ilyen szerencsés, hogy a követségen dolgozhassak. Isten vigyázott rám.
Elmondja, hogy családjából sokukat így mentett meg ő. Végül arról kérdezem, büszke-e magyarságára?
Nagyon is az voltam, de a zsidótörvények és a nyilas kormány alatt, ahogy a csendőrök emlékeimben élnek – nem akartam többé látni Magyarországot. Annyi évtized után tavaly jöttem vissza újra, és sok kedves emberrel megismerkedtem, úgyhogy ma már másképp gondolkodom a magyarokról. De politizálni nem akarok, mert nem is tudom, mi történik maguknál – mondja s elmeséli, hogy Wallenberg féltestvéreivel volt sokáig jóban.
A tanulmány budapesti bemutatóján részt vett a nemrég hazánkba érkezett új svéd nagykövet, Dag Hartelius. Aki épp Moszkvában dolgozott akkor, amikor Wallenberg haláláról mégiscsak kiadtak egy közleményt. Vitathatatlan, hogy maga a történelem része volt:
Igen, hisz 1949 novemberében átadták azokat a bizonyítékokat Wallenberg haláláról, amit tudtak - több évtizednyi tagadás és hallgatás után. Ez valóban a történelem egy meghatározó pillanata volt a számunkra. De nagyon sok svéd diplomata dolgozott ezen: figyeltük az időnként felröppent híreket, találtunk szemtanúkat is – egyik-másik munkatáborból – folyamatosan rajta voltunk az ügyön.
Milyen módszerekkel dolgoztak?
A legkülönfélébbekkel. Volt úgy, hogy odautaztunk, ahol megtudtunk valamit szemtanúktól. Persze mindez a Szovjetunió összeomlása után kapott igazi lendületet, akkor kezdtek el ténylegesen is megváltozni a dolgok, és jutott fel a téma a legfelsőbb politikai körökbe is. Persze több nemzetközi téma is napirenden volt egyszerre, a lengyelekkel például a katyni vérengzés. A munka évtizedeken át folyamatos volt.
1989 végén értesültünk egy keletnémet férfiról, aki cellatársa volt Raoul Wallenbergnek. S amikor a délkeleti határmenti településre hozzáutaztam, azzal fogadott, hogy 1953 óta várt erre a pillanatra. Ugyanis Sztálin halálakor szabadult, de akkor meg kellett ígérnie, hogy semmiről nem beszél. Nem beszél arról, hogy háborús bűnös volt, és hogy egy cellában volt Raoul Wallenberggel. Fordult a történelem kereke, amikor összeomlott a Szovjetunió és leomlott a berlini fal. Én voltam az az ember, akinek először erről beszélhetett német hadifogolyként.
Egy vagy két hónapon át volt egy cellában Raoul Wallenberggel. Különös történésekről nem nagyon tudott beszámolni. Igazából az volt az érdekes, bizonyítást nyert, hogy hol volt börtönben, ugyebár a Ljubljankán, Wallenberg. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen, akivel beszélgetni tudtunk azok közül, akik látták Wallenberget budapesti, pontosabban debreceni eltűnése után.
Kérdésemre, hogy esetleg a halál körülményeiről osztott-e meg valamilyen információt, a nagykövet azt mondta, akkor már nem voltak egy cellában. Nem tudott részleteket.
Világszerte megint nő az antiszemitizmus, az ön hazájában is minden kimutatás szerint. Hogyan éli ezt meg?
Azok után, ami történt velünk a II. világháborúban, nehéz megérteni az antiszemitizmus erősödését szerte a világban. Nézze, nehéz a mögöttes okokról beszélni, amikor erről kérdez. Az antiszemitizmus évszázadok óta létezik, és mindig voltak olyan politikai erők, akik a zsidókat kiáltották ki bűnbaknak, ha valami másképp alakult, ahogy ők szerették volna. És ez nemcsak akkor volt nagy tragédia, hanem számomra most is az, amikor ennek szemtanúi vagyunk. 45 után ilyen problémának nem lenne szabad lennie. Hogy mit tehetünk ellene? Az oktatás a legfontosabb, a fiatalok nevelése. A történelem pontos megismertetése. A holokauszt folyamatos feltárása, nem félni a tények ismertetésétől. És proaktívnak kell lennünk ebben a kérdésben. Illetve, amint tudomásunk van az antiszemitizmusról, azonnal cselekedni. De például idetartozik az is, hogy ítéljük el a gyűlöletkeltő vicceket! Ha ilyet hallasz, akkor fel kell állnod és azt mondani, bocsánat, ez elfogadhatatlan a számomra – mondta el rádiónknak Dag Hartelius svéd nagykövet.
A Raoul Wallenberg-életét, halálát kutató legújabb, legfrissebb szerzővel, Paul Marerrel, azaz Marer Pállal is beszéltem, a rendezvényen, akit más oldaláról is megismerhettük az interjúban, merthogy a George Bush elnök által még 1990-ben létrehozott Magyar-Amerikai Vállalkozási Alap igazgatósági Tanácsába is beválasztotta – remélve egy új gazdasági kurzus végigvitelét.
Az interjút a fenti lejátszóra kattintva hallgathatja meg. Kiemelt kép: Mónus Márton.
2020.03.15. 15:00
Szerző: Cserny-nszky Judit
