Wim Wenders: Veszélyes lehet a politikus, aki hagyja a múltat
30/09/2024 11:08
| Szerző: Váradi Júlia/Klubrádió
| Szerkesztő: Gőzsy Kati
A világhírű német filmrendező, forgatókönyvíró, Wim Wenders Budapesten vehette át szeptember 19-én a klasszikus filmmaraton gáláján Enyedi Ildikó filmrendezőtől a Filmarchívumok Nemzetközi Szövetségének (FIAF) nagydíját az Uránia moziban. A 79 éves rendező 12 alkotását elhozta a klasszikus filmmaraton résztvevői számára. A díjról és még sok másról, például a múlt felidézésének fontosságáról is kérdezte az esemény után Váradi Júlia, a beszélgetést a Café Péntekben hallhatták.
Wim Wenders világhírű filmrendező, forgatókönyvíró, a nyugat-német újhullám második generációjának tagja Rainer Werner Fassbinder Werner Herzog és Volker Schlöndorf mellett. Az Alice a városokban (1973) hozta meg számára a világsikert. Az idő sodrában (1976), Az amerikai barát (1977), a Párizs, Texas (1982), vagy a Berlin felett az ég (1985) című munkái a legnagyobb rendezők közé emelték. Jelentős filmjei még a 93-as Távol és mégis közel, a 2000-es Millió Dolláros Hotel. 1998-ban megkapta az első Oscar-díj jelölését a Buena Vista Social Club könnyűzenei együttesről készített dokumentumfilmjéért. Legutolsó filmje, amit a Cirkóban nemrég láthattunk, a Tökéletes napok. Berlini fesztivál különdíja, cannes-i és Európa Filmdíjak kísérték a bemutatókat. Emellett az Európai Filmakadémia tagja, amelynek 1996 és 2020 között az elnöke is volt.
Wim Wenders egy igen jelentős díjat kapott most Budapesten, a Filmarchívumok Nemzetközi Szövetsége díját, ugyanis feleségével Donata Wendersszel közösen 2012-ben létrehozta a Wenders Alapítványt, a szervezet a filmes, a fotográfiai és az irodalmi életművének megőrzésével, továbbfejlesztésével és tehetséggondozással is foglalkozik. Ösztöndíjat is alapított, amit azok a tehetséges fiatal filmesek kapnak, akik a mozgóképes történetmesélés innovatív új útjait keresik.
Váradi Júlia: Megpróbáltam visszaidézni, amikor először találkoztunk, és interjút készíthettem önnel a Berlin felett az ég című frissen bemutatott filmje után. Úgy rémlik, valami olyasmit mondott, hogy a múlt emlékeit nemcsak visszaidézni kell, hanem a filmvásznon úgy megörökíteni, hogy a jövő nemzedékei is megértsék, milyen volt az élet régen. Ez egybevág azzal a céllal, amelyért most a FIAF-díjat is megkapta, a Wenders Alapítvány tevékenységéért. Jól gondolom?
Wim Wenders: Nekem, mint filmkészítőnek, és egyáltalán, mint polgárnak rendkívül fontos a múlt felidézése és megőrzése. Enélkül a tudás nélkül nem tudnánk eligazodni a jelenben, és nem is értenénk meg, hogy mi miért történik. Az embernek kötelessége megismerni a saját családja múltját, környezete, hazája és a körülötte élők múltját is. Fontos megérteni, hogy az emberiség története, történelme hogyan alakult. Kik, mikor, milyen hibákat követtek el, mert különben nem fogja felismerni, ha újra ugyanazokat a hibákat követik el a jelenben élők. Tehát a történelem nagybetűvel írva, mindenki számára kötelező tudásanyag kell, hogy legyen ahhoz, hogy a jelenünket elviselhetővé tehessük. Azok a politikusok, akik nem foglalkoznak a közel vagy a távolabbi múlt történelmével nagyon veszélyesek tudnak lenni.
VJ: Ma a magyar gimnazistáknak mutatta be egy nagyon korai, 1973-ban készült filmjét, az Alice a városokban. A gyönyörű film egy egészen fiatal, 7-8 éves kislányról szól, és egy a harmincas évei elején járó fiatalemberről. Az akkori jelenben játszódik, bemutatva a hetvenes évek elejének nyugatnémet világát. Elárulta a diákoknak, hogy először történelmi filmeket készített, kosztümös, régies alkotásokat, de a harmadik sikertelen próbálkozásakor rájött, hogy utál olyan filmet csinálni, amelyről nem lehet tudni, hogy csak kitaláció, vagy valóban megtörtént-e?
WW: Igen. Rájöttem, hogy egy történet, akármikor is játszódik, akkor tud csak hiteles lenni, ha azt olyasvalaki adja tovább, akinek személyes köze van hozzá. Ilyet pedig nagyon nehéz volt találnunk. Az embernek persze mindig köze van a szülei, nagyszülei történetéhez, így minden történelmi helyzet tud privát történetté is válni, de csak akkor, ha ezt, aki átélte, megfelelő módon képes volt megosztani másokkal. Nekünk, németeknek sajnos több továbbadnivalónk akadt a történelmet, főleg a XX. századi történelmet tekintve. Csak hát nem mindenki tud őszintén szembenézni azzal, ami a közvetlen fölmenőivel történt. A német múltban nagyobb, mondhatnám katasztrofális hibákat követtek el a történelem szereplői, nagyobbakat, mint más országokban. Ezért aztán nehezebb ezeket őszintén visszaidézni. Persze ezek a történetek beleégették magukat a génjeinkbe. Nem is lehet tőlük megszabadulni. De mára új helyzet alakult ki azáltal, hogy olyan generáció van felnövőben, amelynek már a felmenői között se nagyon vannak túlélők. Olyanok, akiktől megtudhatnák, mi az igazság. Engem nagyon aggaszt ez a tény, ami persze nemcsak Németországra, hanem egész Európára igaz, már szinte nem maradt senki, aki szemtanúja lehetett a múltnak. Ennek következtében egyre több olyan politikust látunk, aki a múltból vett receptekkel próbálja megoldani a mára kialakulóban lévő nagyon nehéz helyzeteket, anélkül, hogy pontosan értené, milyen összetevőkből álltak össze az elődeik által régen alkalmazott politikai receptek, amelyek közismerten rendkívül veszélyes eredményeket hoztak. Ezért tartom igazán fontos célnak az igazi történetek bemutatását.
VJ: Hogy egy kicsit vidámabb vizekre evezzünk, beszéljünk egy másik Wenders-filmről, amit ugyancsak a maratonon láthattunk. Ez az 1995-ben készült Skladanowsky fivérekről szól. Ők a Lumière testvérekkel egy időben Németországban készítettek először filmet a világon. Elárulja, hogy mi az, ami valósághű és mi az, ami mese ebben a filmben? Mert a néző simán elhiszi, hogy a legtöbb jelenet valóban a némafilm idején készült.
WW: A Skladanowsky fivérek valóban nem iparszerűen készítették a filmjeiket. Ők cirkuszi emberek voltak, a showbiznisz világából érkeztek, rendkívül ügyesek voltak, hihetetlen kézügyességgel és ötletességgel tudtak barkácsolni. Saját kezükkel fabrikálták a kamerát, a vetítőgépet. Ezek az eszközök messze elmaradtak a francia cinema fotográfusok által készítettektől. De az is igaz, hogy ezek egyáltalán nem felsőbb osztályból érkeztek. Viszonylag szegény emberek, akik a Lumière fivérek anyagi helyzeténél jóval nehezebben tartották el magukat, ők saját magukra voltak utalva, úgy készítettek el mindent, ami a filmkészítéshez kellett. Valójában poétikus módon voltak elkötelezettjei annak a csodálatos dolognak, amelynek segítségével a világon először ők voltak képesek 10 másodperces filmszalagokat, tehát nem egyperceseket, csak 10 másodperceseket készíteni. Az is igaz, hogy a Lumière fivérek nagy Coming Out-ja előtt mutatták be ezeket a filmkockákat a közönségnek. A filmtörténet valahogy mégis elfeledkezett róluk, és a világ úgy tudja, hogy a Lumiére fivérek fedezték fel ezt a csodát, mert ők ipari háttérrel működtek, s így találmányként tudták bejelenteni a fölfedezésüket, míg a Skladanowsky-fivérek túl szegények voltak ahhoz, hogy szabadalmaztassák a találmányukat. Valahogy nagyon nem volt jellemző a német mentalitásra, hogy valaki ilyen szerény, költőien egyszerű módszerrel jusson el egy hatalmas sikerhez, amelyből nem gazdasági hasznot akart húzni, ezért is volt olyan hihetetlen a Skladanowsky testvérek története, és ezért tetszett meg nekem annyira, hogy filmet készítettem róluk. Különösen azért, mert az ő történetük elsüllyedt az idő tengerében.
VJ: Nagyon különös eljárással készítette el ezt a csodálatos filmet róluk, a nézők minden további nélkül elhiszik, hogy az akkor élt szereplők mozognak a filmvásznon. Régies némafilmek módszerével forgatott, és egészen egyedi és hatásos ízt jelentett az az élő zene, amelyet a híres zeneművész Laurent Petitgand zongora, gitár, szaxofon, harmonika és ének segítségével nyújtott a színpadon.
WW: Elárulhatom, hogy szereztünk egy 1924-es réges-régi kamerát. Azzal forgattuk le a film legnagyobb részét, az eredeti módszert alkalmazza. Azt a részt, ami 1895-ben játszódik. Aztán óriási szerencsével rátaláltunk az egyik Skladanowsky lányra, aki oly sok mindenre emlékezett, a vele készült beszélgetést természetesen modern anyaggal készítettük el.
VJ: A díj átadásakor a laudációt Enyedi Ildikó tartotta: Misztikusnak, izgalmasnak és véleményformálónak nevezte a filmjeit.
WW: Ez az egyik legfontosabb díj, amit megkaphattam, azért is fontos számomra, mert ezúttal nem filmkészítőként ismernek el. Egy véletlen találkozás az akkor már híres párizsi filmarchívummal, a Cinémathèque française-zal, és az abban fellelhető csodálatos régi filmalkotásokkal, amiatt lettem filmrendező. Az archívumban úgy éreztem, mintha a Noe bárkájában ülnék, ahol a megmenthető filmeket őrzik. Azóta sok filmarchívumot megismertem a legnagyobb a bolognai Filmarchívum vagy New York-ban Scorsese alapította The Film Foundation is jelentős.
Legbiztosabb megőrzési mód a digitalizálás. Alig van olyan vetítőberendezés, amin régi filmeket lehet bemutatni. Fontos, hogy van egy kiváló eszköz, amin a filmtörténetet át lehet vezetni és meg lehet őrizni a jövő számára. Európában ez még fontosabb a történelmünk ismeretéhez a filmek elengedhetetlen bázist jelentenek. Ezért hoztuk létre 2012-ben a nonprofit Wim Wenders Alapítványt, hogy segítsünk a filmek megőrzésében. Eddig 21 filmet restauráltunk és digitalizáltunk, főleg a sajátjaimat, de egyre több felkérést kaptunk másoktól is. A megőrzött filmek és az azokhoz tartozó történeteket minél többen megismerjék.
VJ: Most mit forgat?
WW: Épp most lettem kész egy 3d-ben forgatott filmemmel. Az építészetről fog szólni ez a film.
Wenders a díjátadás utáni beszélgetésen a helyszínen a filmkészítőkhöz is szólt: felhívta a figyelmüket, hogy igyekezzenek a lehető legszélesebb jogkört kivívni maguknak alkotásaik felett, törődjenek filmjeik utóéletével, és biztosítsák saját hagyatékukat, hogy a jövő filmrajongói is méltó minőségben élvezhessék azt. „A filmjeim önmagukhoz tartoznak. Nem hozzám, és nem a produkciós vállalatokhoz. Nem kisajátíthatóak senki által. És mindazt a pénzt, amit termelnek, a restaurálásukra, a megőrzésükre, iskolai filmedukációra és a jövő generáció támogatására fordítjuk” – mondta Wenders.
Kiemelte, hogy a filmmegőrzés önmagában hiábavaló küldetés lenne, ha nem számíthatna a jövő értő nézőközönségére. Ezért tartja elengedhetetlen fontosságúnak az iskolai filmedukációt, a vizuális nyelv oktatását: „Képek által uralt világban élünk. Fiatalok milliói pörgetik a digitális univerzum végtelen képfolyamát anélkül, hogy fel lennének vértezve azzal a tudással, hogyan olvassák és interpretálják ezt a speciális nyelvet. A látás ábécéjét is meg kell tanítani ahhoz, hogy a fiatalabb generációk felelősségteljesen és magabiztosan használhassák a vizuális nyelvet. A filmek őrzik az emberiség kollektív emlékezetét – nincs jobb módja a történelem tanításának a filmtörténet tanítása által. Ismerve az európai kontinens történelmét, hogy az újra és újra megismétli a nacionalizmus múltbéli tévedéseit, a filmarchívumok munkája létfontosságú ahhoz, hogy informálja és edukálja a társadalmakat. A filmek és a filmtörténet ismerete segíthet egy jobb hellyé tenni a világot” – fejtette ki Wenders.
A díjátadó után egy élőzenés filmkoncert keretében levetítették a A Skladanowsky-fivéreket. A Budapesti Klasszikus Film Maraton idei fókuszában Wim Wenders életműve állt: a „Budapest felett az ég” nevű szekcióban a rendező 12 filmjét láthatta a közönség teljes körűen restaurált, 4K-s változatban. Három moziban és egy szabadtéri helyszínen vetítették többek között a Berlin felett az ég, a Párizs, Texas, A dolgok állása és Az erőszak vége című filmjeit.
Az interjút a cikk tetején a lejátszóra kattintva hallgathatja meg!
2024. szeptember 27., péntek 220.00
riporter: Váradi Júlia
