Fenyvesi Orsolya: Jeruzsálem és a kép

Fenyvesi Orsolya a kortárs magyar költők ifjabb korosztályának régóta jelenlévő és a könyvolvasók számára is ismert tagja, életútját a klasszikus szerzői pályáják mintájára folyóiratközlések, verseskötetek, műfordítások, ösztöndíjak és kiadói szerkesztői munkák szegélyezik; az ő verseit is több más nyelvre lefordították. Az utóbbi években az egyik gyerekkönyveket is megjelentető kiadó szerkesztőjeként dolgozik, ahol a külföldi eredetijükből lefordított mesekönyvekhez olykor saját maga szövegezi meg a magyar verseket. Költeményei mellett nemrég A látvány címmel egy kommentárkötetet is kiadott „meg nem írt verseihez”.

Hat évvel ezelőtt láttuk vendégül őt Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, amelyben Szegő János beszélgetett vele és ahol néhány másik költeménye mellett a mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgatható versét is fölolvasta. A Jeruzsálem és a kép című vers a világvallások szent városáról alkotott benyomást ötvözi a kép, az alkotás örökkévaló múltjának, remélt jövőjének és digitális jelenének élményével.

A vers a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgatható meg.

A vers eredeti, írott változata:

Jeruzsálem és a kép

Az Olajfák hegyén láttam meg a képet,
ami tizenöt éve, épp ha menstruálni kezdtem,
már nem kerülhetett gyűjteményembe,
mert egy óra kellett volna a letöltéséhez,
és anyám az anyját akarta hívni.

*

Véget értünk Jeruzsálemben.
Most már csak újraolvasni lehet
minket. Mert mi néztünk és láttunk,
de végül minket pillantott meg.
Megpillantották – mert erről az Egyről
mégis csak többes számban beszélhetek –
újabb magaslataikat
áttetsző húsalakzatainkban.

*

Nem vágyom öröklétre, de ha bizonyosságot
kaphatnék, hogy évmilliárdok múltán,
csak egy baziliszkuszköpés,
valaki olvasni fogja ezt a verset. Legyen Isten,
kit elpusztítani csak saját tükörképe által lehet.
Vagy bármelyikünkét. Mentés másként.

*

Bazársor a fájdalmak útja,
és én vagyok a bazári majom,
ki itt saját sorsát siratja.
Nem bántanak: etetnek.
De sosem simogatnak.
Nem értik szavam,
hiába utánzom mozdulataikat.

*

A középkori kapu lőrései
itt ma is eredeti funkciójuk szolgálatában nyílnak
a városfalakon túlra. A lélek
itt még mindig kifelé kívánkozik,
hasztalan a test, a béke.
Mintha az aranyszín kikeveréséhez szükség lenne vérre.
És az artériás sikátorok szállítják, viszik
az embert, emlékezetemet,
halálomhoz, a szívhez.

*

Pontosan ilyennek képzeltem,
mert nem mentettem le,
velem volt mindig a vágy,
mint valami többre.

*

A mennyországot úgy képzeli el,
hogy az utolsó pillanat, az utolsó kép
kimerevedik, és örökkévalónak érződik.
Csak az agy lehet ily kegyes, bólintok,
és arra gondolok, vajon hányan férnek a képre?
De hangosan csak annyit mondok, remélem,
az én örökkévalóságom kezdődik előbb.