Jelbeszéd az életünk

Láng Benedek elöljáróban elmondta: nem tudjuk pontosan, hogy mikor indult el a titkos írások története, noha általában a történetírások elején görög történetírók beszámolóit találjuk arról, hogyan próbálták a hadvezérek elrejteni az ostromlott városból kiküldött üzeneteiket; föltehetően ugyanakkor korábbi ókori kultúrák is éltek ezzel az eszközzel. Az üzenetek iparszerű titkosítása ugyanakkor mindössze a középkor végén kezdődött el, az itáliai városállamokban. A kutatók véleménye megoszlik arról, hogy a hieroglifákat titkos írásnak lehet-e tekinteni; megfejtésük mindenesetre ugyancsak a kriptográfia eszköztárát igényli. Megegyezhetünk abban is, hogy minden írás titkos, amelyet nem tudunk elolvasni, értelmezni.

A titkolózás és a nyíltság ellentétpárja átszövi az egész társadalmunkat, persze a titoknak fokozatai vannak, és a magánéletben, valamint a tudományban egyaránt széles skálán oszlik el, hogy mit osztunk meg szűk és mit pedig tágabb körben. Ugyancsak végig együtt fejlődött az üzenetek titkosításának és a megfejtésének vágya. A második világháború előtti titkosírások megfejtésére a tudomány mára a már bátran vállalkozhat, azonban ha az üzenet túl rövid és túl kevés a jel, azon még a fejlett kriptográfia módszerei is megbicsaklanak. Sőt gátat képezhet az is, ha azért nem tudjuk megfejteni, mert nem tudjuk, milyen nyelven íródott, vagy nem ismerjük jól annak az adott nyelvnek a keletkezés korában való használatát. Olyan is előfordult már, hogy a szövegről kiderült: valójában nem is titkos írás.

A titkosítás egyik eleme az üzenet elrejtése is. A titkosírás önmagában még nincs rejtve, hiszen fölhívja magára a figyelmet. Ennek kiküszöbölését szolgálja az ún. szteganográfia művelete, mellyel az üzenetet el is tüntetik. Egy ókori legendában például az üzenetet a kopaszra nyírt fejre írták, majd megvárták, amíg a haj ismét megnő, a célponton pedig újra levágták az illető haját és úgy olvasták el az írást. Akár igaz ez a történet, akár nem, mára már mindenképp van fejlettebb módszer, pl. mikor egy ártatlan családi kép pixeleiből lehet összeolvasni a rejtett üzenetet.

A második beszélgetésben Krasznay Csaba, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense, a Kiberbiztonsági Kutatóintézet igazgatója, a kiberbiztonság oktatója, kutatója, mentora, vállalkozója, szakértője, előadója és tanácsadója elmondta: a kibertér nem csupán az internetet, hanem minden hálózatra kapcsolt eszközt, az összekapcsolt eszközök összességét jelenti, ami jelentős hatást gyakorol a mai életünkre. A magyar kibertér alatt sem az országhatáron belüli eszközöket értjük csak például, hanem minden olyan hálózatot, amely hatással lehet a hazánkra.

A műsorvezető kérdésére válaszul Krasznay különbséget tett a kiberbűnözők és az etikus hackerek között, akik eredetileg a kíváncsiságtól hajtva és javító céllal kezdték el föltörni a rendszereket. A kiberbűnözés „iparága” mindazonáltal mára nagyobb bevételt tudhat a magáénak, mint a kábítószer- és emberkereskedelem, valamint a szervezett bűnözés összes többi hagyományos területe együttvéve. Az internet segítségével ugyanis 4,5 milliárd felhasználót lehet közvetlenül elérni.

Krasznay Csaba arról is beszélt, hogy mi történik olyankor, amikor a számítógép helyettünk „kitalálja”, hogy milyen hirdetésre lehetünk fogékonyak, valamint azt is tisztázta, hogy még a diktatúráknak sincs kapacitásuk az összes állampolgáruk megfigyelésére, ugyanakkor a demokratikus országok államvédelmi hivatalinak is tudniuk kell a kibervédekezés mellett támadni is.

Mindezeket és még sok más érdekes adalékot is meghallgathat a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva! (Címlapi kép: Pixabay.com)