Tervek jövőre – Szénási Sándor jegyzete
Az őszi hangulat beköltözése a NER-elitbe tagadhatatlan, mint ahogy az is, hogy a politikai évszakváltozás réme O.V. esetében dacot és nem beletörődést fog jelenteni, sőt.
Hatalmi térképészet - Kárpáti Iván jegyzete
A fővárost szétkapják, egymással semmilyen összefüggésben nem lévő területeket kötnének össze, és szervesen összetartozó városrészeket vágnának el egymástól politikai képviselet szempontjából.
Több lekvárt a madzagra - Dési János jegyzete
A szuvizáshoz először is egy főhatóság kell, aztán gellérthegyi irodák, autók, fizetések, kutatóintézet, egy-két 3/3-assal - ha mindez megvan, akkor lehet bőkezű pr- és reklám-megrendeléseket adni az udvari beszállítónak, akinél tutira jó helyen van az a pár milliárdocska, amit arra fordítunk a nép pénzéből, hogy a népet hülyítsük.
Gesztenye – Józsa Márta jegyzete
A sültgesztenye-szezon piaci fejleményei is érzékletesen mutatják, mennyit ér a kormány családbarát politikája. Erről is ír jegyzetében Józsa Márta, aki szerint, ha megértjük, hogy rengeteg felnőtt nem eszik azért, hogy a gyerekeknek jusson élelmiszer, akkor nyilván azon sem lepődik meg senki, hogy százezer forint rendkívüli kiadás milliók számára jelent megugorhatatlan összeget.
Pénzen vett barátság – Neuman Gábor jegyzete
Vajon mennyit is ér Orbán és Trump barátsága. A Le Monde szerint több tízmillió eurót. Ez manapság átszámítva, minimum 10 milliárd forintot jelent, de lehet, hogy sokkal többet.
A Pinocchio-miniszter - Hardy Mihály jegyzete
Gulyás Gergely miniszter mindenesetre orbitálisat tódított, amikor azt állította, hogy a hackerek kezébe került adatok között nincsenek igazán fontos vagy érzékeny adatok. Pinocchio-miniszter alighanem ismét hülyének néz bennünket, csak az ő orra nem nő olyan gyorsan, mint a hazudós fabábué.
Videorodeo – Szénási Sándor jegyzete
Mint egy FSZB-tiszt mondta: keresd a nőt, és megvan a kompromat. Mi valahol itt tartunk most. Nők, ellenzék, a hatalmi elit kihívása.
Tények nélküli világ – Kárpáti Iván jegyzete
Mindenki abban hisz, amiben akar, szabadon döntheti el. Egyre kevésbé kiszámítható, hogy egy nyilvánosságra kerülő információ milyen hatást vált ki, így pillanatokon belül elveszti jelentőségét.
Gábor György: De és but és aber és mais
2/11/2023 07:47
| Szerző: Gábor György
Mostanában a leggyakoribb szó, amit a legkülönbözőbb nyelveken olvashatok, a "de", a "but", az "aber", a "mais" és így tovább.
Sok-sok nyelven elolvashatom, hogy mennyire rettenetes volt október 7. szörnyű, tragikus, borzalmas, mindenkinek sírhatnékja volt, aztán következik a de, a but, az aber, a mais és így tovább.
Lehet, rossz az emlékezetem, de nem emlékszem arra, hogy az elmúlt évek-évtizedek során egy-egy piaci merénylet alkalmával, amikor a dinnyékkel és paradicsomokkal együtt robbantak a napi bevásárlást abszolváló nagymamák és nagypapák, vagy egy diszkó elleni merényletkor, amikor vérbe fagyva maradtak a táncparketten a tinédzserek, vagy amikor buszmegállókban árválkodtak gazda nélkül maradt iskola- és aktatáskák, amikor napi rendszerességgel kopogtattak az izraeli házak tetőzetén a rakétatörmelékek, nem is sorolom tovább, szóval akkor sok hasonló „de”-t olvastam volna, megannyi abert, butot, mais-t, s nem emlékszem hatalmas tömegtüntetésekre, palesztin zászlók égetésére, mecsetek elleni támadásokra, horogkeresztes falfirkákra a különféle arab nagykövetségek falain, továbbá nincsenek emlékeim arab társait vagy tanárát megkéselő zsidó gimisről sem. Nem emlékszem az október 7-i merényletet követő giga tüntetésekre, pedig más alkalommal már az „esemény” bekövetkezte után 20 perccel megy az örömködés és az önfeledt ünneplés erre is, meg arra is, Párizstól Berlinig, Londontól Brüsszelig, New Yorktól Sydney-ig, s az egész muszlim világon át, keresztül-kasul, minden valamire való de és but és aber és mais nélkül.
És miért csak a zsidó katonákkal szemben fogalmazódnak meg roppant szigorú emberjogi elvárások, másokkal, például állig felfegyverzett terroristákkal szemben vajon miért nem? Belegondolnak-e vajon a humanitárius jogvédők abba, hogy ha hasonló követelésekkel álltak volna elő a szövetséges hatalmak fegyveres erőivel szemben a II. világháború idején, mennyi ideig tartott volna még a világháború, mennyi ideig maradt volna fenn a fasizmus és nácizmus, s mennyivel több áldozatról beszélnénk most? És miért a zsidó katonákat szidalmazzák, miért nem azokat, akik – nem mellesleg: vallási meggyőződésükből fakadóan (de erről hamarosan részletesebben is írok) – saját honfitársaikat, köztük gyerekeket használnak fel élő pajzsként? És miért kizárólag a Hamasz statisztikái, kimutatásai és jelentései tekintendők hiteleseknek (vesd össze az Al-Ahli al-Arabi kórház esetét és így tovább), s az ENSZ és a legkülönfélébb, erősen szelektív felfogású „emberjogi intézmények” vajon miért épp ezeket veszik át engedelmesen és szolgai alázattal?
S hogyan lehetséges az, hogy egyik napról a másikra milliók válnak vallási, történelmi, politikai, biztonságpolitikai, katonai és emberjogi szakértőkké?
És tényleg minden kimondott és leírt mondatunkban ott a helye a „de” ellentétes kötőszónak?
Semmit sem lehet egyenesen kimondani? Még azt sem, ami tényleg olyan egyenes, mint a nyíl?
