Rényi András: Mégis, kinek a szuverenitása?

Jobb, ha hozzászokunk az elkövetkező hónapok varázsszavához: itt szigorú tekintettel szuverenitásvédelemről szónokol majd minden rendű-rangú miniszter és kormányarc, erre bólogat ütemesen minden parlamenti mameluk; ellepik az utcát a szuverenitásvédelmi plakátok, szuverenitásvédelemről hörög és gurgulázik majd az Origo és a TV2, Bayer Zsolt és Bencsik András, máris  erről harsog a Megafon összes debilje; szuverenitásvédelemről visszhangzanak majd a közmédia színtelen-szagtalan „szakértő” díszletarcai, no meg a nemzetes kobzosok, népdalénekesnők és egyéb kultúrharcosok szokott derékhada. A rogáni-habonyi politikai termékgyár új fejlesztését, mint rendesen, hatalmas volumenű, központilag vezérelt marketinghadjárat igyekszik eladni minden háztartásban: a metódust csak azért nem nevezem professzionálisnak, mert a szakszerű marketing mégiscsak piaci tevékenység, tervezését gondos mérlegelés, targetálás és precíz költség/haszon-számítások kísérik, s minél többet költenek rá, annál inkább érdemes a  kivitelezést is a legprofibbakra bízni. Mennyivel célszerűbb lett volna a „nemzeti konzultáció”-feliratú dm-levelet csak abba az egy-másfél millió, kubatovlistázott háztartásba eljuttatni, ahol jó eséllyel célba is ér az üzenet? Nemcsak a maradék hatmillió tetemes költségét lehetne így megtakarítani, de a gyárilag előállított idiotizmus büszke és szégyentelen terjesztésén háborgó hazai és nemzetközi közvéleményt is. De ilyesmi itt nem számít: kerül amibe kerül, a „politikai termék” akkor is hasznosul, ha a nemzet inge-gatyája rámegy a szuverenitásra. Nem tétel ha újabb százmilliókért át kell ragasztani az óriásplakátokat – mert hogy a nagy rohanásban nem akadt egyetlen józan szem és higgadt elme sem, hogy időben kiszúrja Alex Soros kézmozdulatát, amellyel a minden hájjal megkent gonosz milliárdos épp visszájára fordítja a szuverenitásvédelem nemzeti büszkeségtől dagadó jelszavát. Bármily abszurd volt is a logisztikai hadművelet, amellyel az országban többezer plakátról villámgyorsan és egyszerre tüntették el a nevetséges bakit, arcvesztéssel biztosan nem járt: Rogán és a többi miniszteriális lárvaarc maradt, amilyen mindig is volt.

Szóval, mondhatnánk rutinosan, business as usual: ez is csak egy vacak bóvli a sok közül, olyan, mint a migránsözön, az óvodások nemváltása meg a Brüsszel által ledobott szankciós bomba: működik azoknál, akiknek szánják, mégsem több, mint a soron következő kampány szezonális, „akciós” ajánlata, nem érdemel több figyelmet a kukában landoló reklámszemétnél. Súlyát jól jelzi a szuvenír és a szuterén védelméről a nép nyelvén azonnal lábra kapott szóviccek gyors terjedése.

Ami inkább elgondolkodtat ez ügyben, az az ellenzéki politikusok aggasztóan gondolattalan reakciója az új gumicsontra. Nem mintha nem kellene válaszolni arra, hogy a reklámlevél mind a tizenegy kérdése „Brüsszel”-lel kezdődik, mintha mindenekelőtt az Európai Bizottságtól (a politikai felhatalmazással nem bíró ügyintéző „bürokraták” brüsszeli testületétől) kellene a kormánynak megvédenie a magyar nemzeti önrendelkezés ügyét. Nem vitatom annak jogosságát, hogy ellenzéki politikusok ezzel a Putyintól és Erdogantól való függőséget, a magyar szuverenitás orosz, török és kínai érdekeknek való kiárusítását szegezze szembe. Mégis azt hiszem, hogy a szuverenitásvédelem ügyének a nemzeti önrendelkezés ügyével való azonosítása a rogáni-habonyi propaganda olyasféle csapdája, amibe legalább a kormány politikai ellenfeleinek nem volna szabad belesétálnia.

A tétel ugyanis, hogy a szuverenitás védelme a nemzeti önállóság védelmével volna azonos, maga az Orbán és a Rogán-művek spin doctorai által kiagyalt és üzlettársaikkal legyártatott termék: olyan mindenütt széjjelkürtölt fikció, amely nyilvánvaló eltakarni hivatott valami egészen mást. Nem olyan nehéz ezt fölismerni: már a szóválasztás is magáért beszél. Nem is értem, miért nem ott támad az ellenzék, ahol Orbánnak takargatni valója van.

Mert hát gondoljuk meg: minden szuverenitás deklarálásához egy szuverénre is szükség van, egy politikai aktorra, aki bizonyos döntési szabadsággal van felruházva. Ha a nép vagy a nemzet szuverenitásáról beszélünk, valamiféle kollektív szubjektumot kell elképzelnünk szuverénként, amely adott – demokratikus – esetben választott képviselői révén nyilvánítja ki akaratát és – az alkotmányban szabályozott keretek között – dönt minden olyan ügyben, amire föl van hatalmazva. Ez volna a demokratikus jogállam, a képviseleti demokrácia modellje, amelyben a nép szabályos időközönként rendre újraválaszthatja a személyeket, akiken keresztül kollektív szuverenitását gyakorolja. De nálunk, mint tudjuk, illiberális demokrácia van – nálunk a nép és a nemzet annyira összeforrott miniszterelnökével, hogy az ő személyében, közvetlenül gyakorolja önrendelkezését: a magyarság szuverenitása úgyszólván azonos Orbán Viktoréval.

Elsöprő demokratikus felhatalmazására hivatkozó kormányunkat ma egy olyan miniszterelnök irányítja, aki végletesen agonisztikus politika-felfogását közismerten annak a Carl Schmitt-nek az eszméiből merítette, aki az 1920-as években gondolatilag előkészítette, majd 1933 után politikai-teológiai és jogfilozófiai érvekkel is igazolni/legitimálni igyekezett Hitler diktatórikus berendezkedését. Nem csodálkoznék azon, ha utóbb kiderülne: az új kampány tervezésekor Orbán Viktor maga ragaszkodott a magyarnak nehezen kiejthető/megmagyarázható varázsszó használatához. Mert e név – szuverén – alighanem zene füleinek. „A szuverén az, aki kihirdeti a rendkívüli állapotot” – hangzik Carl Schmitt hírhedt tézise: eszerint az a bátor és határozott politikus tarthat igényt e rangra, aki a hatékony cselekvőképesség megszerzése érdekében – fölismerve egy-egy rendkívüli helyzet parancsát – azt a jogrendet is kész felfüggeszteni, amely őt hatalomba segítette és amely legitimálja is egyben. Orbán hatalmon töltött több mint 13 évét végig kíséri a folyamatos kacérkodás a jogrenden rendre túllépő politikai szuverén szerepével: gondoljunk a „fülkeforradalommal” magyarázott (és egy alkotmányozási joghézagot csontig kihasználó) alkotmányos puccsra 2011-ben, a „gránitszilárdságú”, ám napi hatalmi érdekek mentén minden  skrupulus nélkül tizenkétszer módosított alaptörvényre, a 2015 óta előbb a menekültválságra, majd a pandémiára fogott kivételes állapotok – s  velük a rendeleti kormányzás – minden épeszű  indoklás nélküli meghosszabbítására és hasonlókra. A „veszélyhelyzet” lassan évtizedes tartósítása, nem nehéz belátni, nem szolgál mást, mint a szuverén korlátlan mozgásterének állandósítását abban, hogy a magyar jogrenden rendre szabadon léphessen át. Hogy tetszés és belátás szerint nyilváníthasson „nemzetstratégiai” jelentőségű ügynek baráti beruházásokat, hogy akár személyes érdekből is módosíttathasson alaptörvényt, hogy hatóságai tetszése szerint hunyhassanak szemet brutális korrupciós ügyek és jogsértések felett, ha épp az övéit (a „politikai család” hozzátartozóit) kellene kérdőre vonniuk. Kell ez a „szuverenitás” ahhoz, hogy a közpénzek elherdálása és az állam vagyonának felelőtlen kezelése – ha már politikai felelősségre vonástól nem kell tartania – ne vezessen jogállami büntetőjogi következményekhez se. S persze kell ez a szabadság a diktatúra „humán-erőforrás-politikájának”, a káderek megjutalmazásának vagy megbüntetésének, röviden a klientúra szoros kézbentartásának fenntartásához is.

      Persze a szuverén attól szuverén, hogy szabadon dönt arról is, hogy mikor él és mikor nem él korlátlan felhatalmazásával. De minél nehezebb a gazdasági helyzet, minél  kisebb koncon kell marakodni és minél fékezhetetlenebbek az alattvalók, annál gyakrabban kell hatalmi szóval döntenie.

Summa summarum: a szuverenitásvédelmi törvény kizárólag a szuverén mozgásterének védelmét szolgálja és nem véd se Sorostól, se von der Leyentől – jottányit sem bővíti az ország nemzetközi érdekérvényesítésének lehetőségeit. Csak arra jó, hogy belpolitikailag hasznosítsa Orbán napi szájhősködéseit Brüsszelben, kalandorkodásait Moszkvában, a türk tanácsban és most éppen Argentínában. A szuverenitásvédelmi törvény egy oximoron: törvénnyel akarja garantálni a miniszterelnök szabadságát arra, hogy bármikor ezt is fölülírhassa. A „politikai termékek” hazai piacára, tisztán belpolitikai fogyasztásra szánták – ezért is kéretik erre felfigyelnie annak, aki arra adta a fejét, hogy megküzdjön vele.