Az állami gondozásban lévő gyerekek nem hercegek és hercegnők

Férje is és Viktória is házasságban éltek, amikor találkoztak. Kívülről nézve a megismerkedésüket egyértelmű volt, hova fejlődik, de nekik, akik benne voltak, nem volt egyértelmű. Egyikük sem szeretett volna tilosban járni, hazudozni, csalni. Oláh-Paulon Viktória szerint a szakítás nem elhatározás, kilépni egy kapcsolatból hosszú folyamat, ahol egyszer csak oda érsz, hogy ez most van. Az elköteleződés viszont elhatározás kérdése. Gyorsan összeházasodtak, rögtön tudták, összetartoznak, megingathatatlan szövetség az övék.

Gyerekeket mindketten akartak, de a korábbi kapcsolataikban a sok próbálkozás ellenére sem sikerült egyiküknek se. Eldöntötték, hogy örökbefogadnak egy gyereket, nem akarták húzni az időt, családot szerettek volna.

Alaposan körül járták a témát és ismerve a magyarországi rendszert, tudták, hogy ha nem kötnek ki semmit, akkor valószínűleg roma gyereket fognak kapni, de ennek számukra nem volt jelentősége. Úgy mentek oda, hogy mindegy mit fognak látni, tisztában voltak azzal, hogy az állami gondozásban lévő gyerekek nem kishercegek és hercegnők, akik elvesztették a családjukat egy tengeri úton. A háttérben minden esetben szomorú történetek, és zűrös gyerekek állnak, de ez a kihívás sem riasztotta el őket.

Először Szandrát és Csabát hozták el, akik már mindketten túl voltak egy sikertelen örökbefogadáson, a testvérek már nem voltak elszakíthatóak egymástól. Viktória nem is akart azon gondolkodni, hogy jó lesz-e ez így, akarja-e őket, neki ez a hezitálás ebbe a helyzetbe nem fért bele. Első perctől, hogy meglátta a testvéreket, úgy kezelte őket, hogy „Ők azok!”. Azt mondja, ha szül egy gyereket, az is olyan, amilyennek születik. Persze, lehet, hogy hasonlít a nagypapára, vagy van benne valami, ami ismerős valahonnan, de alapvetően ő egy új valaki.

Közben kiderült, van egy harmadik testvér is, Dzseni, aki elveszett ebben a bonyolult rendszerben és nem kapta meg azokat a jogi kereteket, amitől örökbefogadhatóvá vált volna. Hosszú procedúra volt, mire ő is megérkezhetett a családba. Akkor vált csak egyértelművé, hogy a mentális elhanyagoltságból eredően komoly elmaradásai vannak. Ez a vállalás sem ijesztette el őket, nem volt kérdés, nekik együtt kell lenni, őket már védi az, hogy családban vannak.

Oláh-Paulon Viktória azt mondja, sokkal elfogadóbb lett afelé, hogy nincs igazán ráhatása a dolgokra. Nem minden rajta múlik, nem tud mindent megoldani. Tudja, hogy minden nap lesz valami nehézség, ez nem egy tündérmese, ahogy az élet sem az.

Szerinte az örökbefogadás az élet rendes rendjébe igazodó dolog, hiszen a társát és annak a családját, vagy a kutyáját is örökbe fogadja az ember. Ennek ellenére érezhetjük úgy, mintha mindig is a miénk lett volna, és nagyon egymásra lehet találni így is a gyerekekkel.

A gyereknevelést vagy az örökbefogadást nem úgy kell nézni szerinte, mint egy hatalmas nagy nehézséget. Egyszerűbb, ha arra koncentrálunk, hogy ma mi van. Nagyon örülnek, hogy vannak gyerekeik, és nagyon hálásak az anyjuknak is, hogy ezt a három gyereket megszülte.

YouTube-csatornánkon vissza is nézheti a beszélgetést. Feliratkozott már rá?