Biccentéstől becenévig

Az előző héten eljutottunk odáig asszociációs láncunkban, hogy megvizsgáltuk, a XIX. században milyen protokoll szerint szólíthatták meg egymást az emberek, illetve a találkozó jellege szerint milyen néven tehették ezt. A 152. epizódban folytattuk megnevezés történeti kutatásunkat. Raátz Judit nyelvésszel választ kerestünk arra, hogy kultúránként milyen különbségek voltak egykor a névadásban, és hogy a becenevek, ragadványnevek miképpen születtek. A Nyelvtudományi Kutató Központ főmunkatársa az interjúban elmondta, hogy eleinte csak egynevűek voltunk, és ezek általában beszélő nevek voltak. Ezért sem volt ritka, a névváltoztatás, amelyre akkor volt szükség, ha az ember jelentősen megváltozott. II. József egy rendelete tette végül kötelezővé, hogy mindenkinek legyen utó- és vezetékneve. Raácz Judit hozzátette, természetesen az arisztokrácia körében igyekeztek minél több névvel is megajándékozni az újszülöttet. A választott keresztnevek többsége utalt valamely rokonra: szülőre, keresztszülőre. Az alsóbb néprétegek tagjai számára sem volt tiltott a több keresztnév adományozása, de nem volt jellemző. Az utónév halmozásnak végül egy 1952-es rendelet vetett véget, amely kimondta, hogy egy gyerek legfeljebb két keresztnevet kaphat.

A nyelvész a különböző kultúrákban jellemző névadásokra is hozott példát. Kitért arra, hogy zsidó közösségekben a nőket gyakran eleve becenéven anyakönyvezték. Afrikában pedig arról kapta a csecsemő a nevét, amit először meglátott az apa, miután megszületett a gyermek.

A folytatásban azt vizsgáltuk, hogy ha túl vagyunk a bemutatkozáson és a köszönésen, akkor milyen nonverbális kommunikáció kísérheti a további ismerkedést. Dr. Aczél Petra kommunikációkutató, retorikus elmondta, talán része lehet az érintés is ennek a folyamatnak, de a tapasztalatok szerint más jellemző a férfiakra, mint a nőkre. Utóbbiak kevésbé éreznek késztetést, hogy megfogják beszélgető partnerük kezét, vállát, míg a férfiak szívesen lapogatják egymás hátát, vagy bátrabban ölelkeznek is.

Aczél Petra kitért arra, hogy kultúránként eltérő lehet az üdvözléssel járő érintés. Még az Egyesült Államokban jellemzően ölelkeznek az emberek, addig a legtöbb európai országban, ha elég szoros az ismeretség, inkább puszit adnak egymásnak. Továbbá arról is szó esett a beszélgetésben, hogy a nem verbális kommunikációban is van szleng, amely a verbálishoz hasonlóan folyamatosan fejlődik. Az átalakulásban nagy szerepe van a közösségi médiának, tette hozzá a retorikus.