Cserne Klára: Körülményes győzelem

Mint az irodalmi újítások és a legérdekesebb megoldások a legtöbbször, Cserne Klára versei sem szerepelnek az intézményesség felé mutató irodalmi kánonban, holott a mai magyar költészet egyik legérdemibb ágazatát képviselik. Szerzőjük a megelőző évtizedben eredetileg színházi dramaturgként végzett és ugyancsak fontos színházi nyelv kidolgozása felé indult el, ám nem sokkal később az egész színházi közegből kivonult és az elmúlt években költőként mutatkozott be első, A siker útjára lépni nem félek című kötetével.

Belső közlés című zenés irodalmi műsorunk januári adásában Szegő János beszélgetett az alkotóval, aki a stúdióban fölolvasta számos jelentős versét is, amelyek később kulturális tényfeltáró és ismeretterjesztő műsorunk, a Tükörfordítás adásában is elhangzottak.

A szövegek a huszadik század végén felnövő gyerek traumáit és azok mai értelmezésének lehetőségeit érintik, különösen érdemi nyelvi megoldásokkal. Az adott hangsávok lejátszás gombjaira kattintva mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak ezek közül kettőt, lejjebb görgetve pedig szövegesen is elolvashatják őket. Aki pedig Cserne Klára egyéb klubrádiós megszólalásaira is kíváncsi, az meghallgathatja őt kettő másik Tükörfordítás-epizódban, ahol a Sorstalanság Köves Gyurijának világlátásáról s a mai normák életidegenségéről, vagy épp Sigmund Freud Mózesről írott esszéjéről is meghallgathatják.

A versek eredeti, szöveges változata:

Időhurok

erről azért beszélek,
mert vágyom arra,
hogy rám figyeljetek.

apám a nagy piszichiáter
három éves koromban
mit csinált velem?

senki más nem volt ott,
nincs tanú és régen történt
izgalmas történet, igaz?

de csak kívülről,
felöltözve,
közben engem lefogott
arcom a szúrós pulóveréhöz
dörzsölődött, nem kaptam levegőt

ez aztán a trendi probléma,
a gyerekkori bántalmazás,
ki hiszi el,
jó kis mese

aztán anyám megkérdezte a többi
nagy gyerek-pszichiátert
hogy miért olyan furcsa a gyerek

miután ez történt,
nagyon figyeltek rám,
a szüleim - és ez hiányzik.
ezért beszélek róluk.

de mind azt válaszolták a faterom kollégái,
hogy igen, stresszes a gyerek,
nem kell rajta aggódni egyáltalán,
ez nagyon természetes

ők nem akartak rám figyelni,
mert minden amit csinálok,
az nagyon természetes.

gondolom azért, mert
zsidók vagyunk és holokauszt-túlélők leszármazottjai,
poszttraumás tünetnek tekinthető
bármi, amit a testünk-lelkünk produkál

hátha ezzel a részletes
leírással mégis felkeltem
a közönség kíváncsiságát

aztán eltelt huszonkilenc év,
ami alatt végig úgy éreztem,
nem vagyok elég jó,
ügyesebben kellene teljesítenem,
jobban és kreatívabban művészkednem,
hogy elérjem hogy teljes, egész,
önmagam legyek

a gyerekkorom óta megőrzött
testi emlékezetem által
csapdába kerültem,
ha tudni akarjátok

és most újra emlékszem,
hogy mi történt velem,
nem érzem hogy többet kellene teljesítenem,
ahhoz hogy ne legyek széthullva,
darabokra és törmelékekre,
mert akarattal ezt nem lehet megjavítani

és hirtelen
megint három éves vagyok,
kezdődik előlről az életem

csak a testem már nagy
és nem járhatok óvodába
hanem benzinkúti kávézó
wifijével verseket írok - emaileket küldök
miközben már haza kellene
sietnem a saját gyerekeimhez

* 

Körülményes győzelem

sokáig nem tudtam írni,
de nagyon akartam,
el akartam mondani mindent,
amiről hallgatni kötelező volt
hogy eltitkoljuk: apám, a mágikus segítő,
a sámánisztikus kabbalisztikus misztikus,
a nagyszerű zsidó pszichiáter doktor úr
egy [tiltott szavak kihúzva] patkány az otthonunkban

aztán amikor a tiltás ellenére írni kezdtem,
éreztem egy ellentmondást nem tűrő parancsot, de
[nem mondhatom el, hogyan]
kell büntessem magam amiért szavakat keresek
a saját bénultságom sötét és ragasztós anyagára

megházasodtam,
meghalt az apám,
szültem egy gyereket,
éreztem hogy kiszabadulok,
megszerettem a testem

elolvastam az anyám naplóját, amit a kanapémon hagyott,
amiben arról ír, [amit nem mondhatott el senkinek]

elmondtam a férjemnek,
aki azonnal ágynak esett [egy betegséggel, amiről nem beszélhetek],
mert vele is az történt [amiről nem lehet beszélni]

visszatért a bűntudatom,
amiért egyáltalán meg mertem szólalni,
így ezúttal addig kínoztam magam,
ebben a hason fekvő, leszorított kisgyerek-pózban,
[öööö.....aaaaa------eeeeee-------oooooo]
amíg gerincsérvet nem kaptam
elmentem egy gyógytornászhoz,
aki a levegőbe emelt piros zsinórokkal,
és úgy feküdtem arccal lefelé a levegőben,
azt mondta, hogy miközben a mély hasizmaimat megszorítom,
a szeméremcsontomat mozdítsam előrébb,

erre egy hangos roppanás hallatszott a gerincem tájékáról,
és előjött az emlék,
ahogy az apám magához szorít,
és érzem a [öööö.....aaaaa------eeeeee-------oooooo___a]
pont mint amit magammal csináltam évtizedek óta

szültem még egy gyereket,
és úgy éreztem széthullok,
anya akarok lenni de művész akarok lenni,
de egyik sem vagyok de mindkettő vagyok,
boldog és sikeres akarok lenni de bezárom magam -
és [baszni akarok, ja, tényleg, igen, ezt kimondhatom]
de a férjem fél tőlem, amiért megváltoztam

pedig ő bíztatott, hogy csináljak vallási rituálékat,
hiszen én vagyok a zsidó vallás felelőse a családban
mert ő egy [kimondani tilossal küzdő] katolikus

én pedig féltem a büntető geci mindható istentől de hamar kiderült,
hogy bármit mondhatok róla, nem sértődik meg,
nem fog lesújtani rám a haragja - nyugodtan képzelhetem úgy,
mint egy hatalmas mennyei pina, amin át megszülettünk,
és újra és újra megszületek minden pillanatban amikor
éberen és józanon figyelem önmagam -
a [kimondani tilos] esetekben ő az, aki megvéd: a [szavakkal nem kimondható]tól.