Gaudeamus Igitur – Józsa Márta jegyzete
19/11/2023 09:10
| Szerző: Józsa Márta/Klubrádió
A múzeum igazgatója nekiállt hagyományt őrizni. Azt a hagyományt, amelyet ebben értelmezésben az öncenzúra, a szervilizmus, az önmagunkért vagy az általunk képviselt hagyományokért való kiállás képességének feladását jelenti.
Valamikor az ezredforduló tájékán, a már akkor is éppen ezzel a fővel regnáló garnitúra találta ki először, hogy be kellene zárni a Néprajzi Múzeum épületét a Kossuth téren, és elköltöztetni valahova máshova. Akkor és ott éppen csak az volt a kérdés, hogy mégis hova.
A bezárás hírére ezrek álltak napokig sorba jegyekért.
Abban nem volt sok vita, hogy az egykori Magyar Királyi Kúria számára 1896-ban Hauszmann Alajos tervei szerint elkészült igazságügyi palotában nincs jó helye a már korábban is sokat hányódott gyűjteménynek: egyrészt kevés volt a hely, nem csak a kiállítóhelyeken, hanem a raktárakban is. Másrészt nyilván maga az épület sem múzeumi célra épült. Így vagy úgy, szerettük azonban, és talán ez nem megvetendő szempont. No meg el lehet ugyan határozni nagy változásokat, de ahhoz mindkét oldalon hasznos és kívánatos megjelölni, hogy mi és mikor lesz a végcél.
Lásd a Szabadság téri egykori tőzsdepalotát, sokáig a Magyar Televíziót, amelynek épülete - alighanem ott lehet a belváros tíz legértékesebb építménye között – több mint egy évtizedig üresen kongott, és máig nem világos a későbbi sorsa. Holott legutolsó funkciójában, 2009-es kiürítéséig talán inkább megfelelt a köztévé funkciójának a mindenkori politikai zsarolások mellett, vagy sokszor inkább azok ellenére, mint az a minden korláttól mentes propaganda, ami most az utódépületben, a Kunigunda utcában zajlik. Persze mondhatjuk, hogy egy épület csak épület csak egy épület, de nem az: szimbóluma is annak, ami vele történt a történelem folyamán.
Ahogy a Néprajzi Múzeum utóéletét is lehet jelképesen olvasni. Kezdjük ott, hogy öt éven át, 2017-es bezárása után nem volt látogatható a néprajzi gyűjtemény, ami azt is jelentette például, hogy legalább egy elvileg nemzeti identitásközpontú oktatásra kötelezett középiskolás generáció kihagyta azt a lehetőséget, hogy közelről ismerkedhessen meg a régió tárgyi és szellemi néprajzának jeles és értelmező értékeivel. Nem is beszélve a páratlan nemzetközi és tematikus gyűjteményekről. Na jó, ezt az áldozatot meg kellett hozni, cserébe most jól lehet gördeszkázni a vitatott körülmények között, és az eredeti terveknek nem éppen megfelelően megépített, a maga nemében viszont kétségkívül izgalmas épület tetején. Rendben is van ez így, nem kell a hagyományok foglyaivá válnia az új generációnak.
Hanem azt történt a napokban, hogy a múzeum igazgatója nekiállt mégis hagyományt őrizni. Azt a hagyományt, amelyet ebben értelmezésben az öncenzúra, a szervilizmus, az önmagunkért vagy az általunk képviselt hagyományokért való kiállás képességének feladását jelenti. Hogy gondolkodás nélkül megyünk a hatalmi házhoz a hatalom által kiutalt lószerszámért; legyen ennek neve ezúttal zabla. Ezt hagyományosan az állat szájába helyezik, hogy ezen keresztül irányíthassák.
Nos, a tradíció ezúttal abban öltött testet, hogy az intézmény vezetői korlátozták egy olyan kiállítás látogathatóságát, amelyben amúgy a brazil őserdők népéről készült fotók némelyikén meleg férfiak is láthatóak. A gyerekvédelem, vagy valami ilyesmi, továbbá a pozícióvesztéstől való félelem jegyében. De a hagyomány az hagyomány. Azt is a tradíciók számlájára írom, hogy az Egységes Diákfront múzeumlátogatást szervezett, azt akarják elérni, hogy szüntessék meg a korlátozást. A sajtó szabadságának és a cenzúra eltörlésének követelése ugyanis szintén magyar hagyomány, úgy tűnik, ennek betiltását eddig még nem sikerült minden iskolában elérni.
Örvendezzünk tehát, Gaudeamus igitur.
Józsa Márta jegyzete az Útszélen című műsorunk 2023. november 16-i adásában hangzott el.
