Kisgyerek volt, amikor megölték az apját, szabadulni igyekszik a gyásztól

Új ablakban

2022. május 11. Ki merem mondani (2022. május 11., szerda 19:00)

50:34

00:00

Műsorvezetők: Sugár Ágnes Szerkesztők: Sugár Ágnes

Fotó: Pixabay

 

A gyász a veszteségre adott természetes reakció. A mi kultúránkban. Mert nem mindenütt van így. Hogyan gyászolunk és vajon hányféleképpen lehet vagy lehetne megküzdeni az elmúlással?

Sorozatunk következő adásaiban erről beszélgetünk. A mai műsor első felében Tarr Bence László filozófust, kulturális antropológust hallottuk, majd pedig Szendi Gábor klinikai szakpszichológust, akivel a beszélgetés egy ponton különös fordulatot vett. Bár ettől a sorozattól korábban sem volt idegen a személyesség, itt mégis valami más történt. A szakértő pszichológus saját története és megrendítő megnyilatkozása új irányt, új nézőpontot tárt fel. Mi a helyzet a gyerekek gyászával?

"Nekem van saját élményem, de nincs saját élményem. Négyéves koromban kivégezték az apukámat" – kezdte a megható vallomást Szendi Gábor. Elmondta, hogy az édesapja alezredes volt 1956-ban, és egy soroksári tűzpárbajban meghalt orosz katonákért cserébe kellett "feláldozni" a szakaszának tagjait – vele együtt, annak ellenére, hogy ő részt sem vett a harcokban, sőt, az oroszokkal szembeni fegyveres ellenállás ellen beszélt. Szendi Dezsőnek két évvel később, 1958-ban kellett meghalnia, amikor egy koncepciós eljárás után kivégezték. Mivel ekkor még csak kicsi gyerek volt, így semmiféle élménye nem maradt róla. Jóval később, kamaszkorában rokonoktól tudta meg az igazságot, egészen addig azt hitte, hogy autóbalesetben halt meg. 

 

"Furcsa, de nem volt gyász, és most sincs. Az apukám nekem egy fikció és fényképek. A gyermekkori titkolózás ide vezetett" – mondta a pszichológus, akinek semmilyen közvetlen emléke nem maradt apjáról. Szendi Gábor szakemberként (is) elemezve saját történetét hozzátette: "Más ember lettem, az biztos, de tartom amit eddig is mondtam a gyászról és a gyászolásról, hogy kicsit inkább szabadulni kell ettől, nem venni olyan komolyan. Azt gondolom, hogy ettől rezilienssé (rugalmasan ellenállóvá) váltam, kevésbé fog a golyó. Ez nem azt jelenti, hogy nem fog. Engem is megkínoznak a veszteségek, de gyorsan túllépek rajtuk. Ez az én túlélési technikám és nem sajnálom, hogy ilyen vagyok". 

Szerinte az a fajta megközelítés csak spekuláció, hogy aki nem végzi el a kötelező gyászmunkát, az egy későbbi veszteség esetén sokszoros fájdalmat él át. Annak valami más oka van. 

Egy reziliens ember, ha megtapasztalja a veszteséget, akkor természetesen ő is megroppan, megtörik, de előbb-utóbb felocsúdik és visszatér a régi kerékvágásba, azonban ez a folyamat felgyorsulva zajlik le benne. "Sokkal gyorsabban tud vissztérni az életéhez és tudomásul venni, hogy az élet megy tovább, és ez a veszteség nem tudja őt megakadályozni abban, hogy élje tovább az életét" – zárta a beszélgetést Szendi Gábor klinikai szakpszichológus.

A teljes beszélgetést a lejátszás ikonra kattintva hallgathatják meg.