Kun Árpád: Aki bújt
27/08/2023 20:00
| Szerző: Kubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Kun Árpád Aki bújt című regényrészletét hallgathatják meg a szerző előadásában.
Kun Árpád hosszú ideje Norvégiában él magyar családjával, ott különféle nem szellemi munkákat vállal, azóta azonban jelentékeny írói életművet hozott létre, így a magyar irodalom egyik fontos mai regényszerzőjévé vált, aki leírásaival és témáival érzékeny perspektívákat képes nyitni a szövegben. A Boldog Északot a Megint hazavárunk, azt pedig a Takarító férfi követte.
Ezek közül a második kiadása után és a harmadik írása közben járt nálunk Budapesten a Klubrádió stúdióában, ahol Szegő Jánossal beszélgetett a Belső közlés c. zenés irodalmi műsorunkban, és egy addig meg nem jelent regényrészletet is fölolvasott, Aki bújt címmel.
Ezt hallgathatják meg mától itt, a honlapunkon is, lejjebb görgetve pedig szövegesen is elolvashatják. A részletben a családos férfi norvégiai vidéken szerzett tapasztalatai – amelyet azzal is közelebb hoz hozzánk, hogy a környéknek magyar megnevezést ad a szövegben – kerülnek kapcsolatba és összefüggésbe a vidék legendáival és a férfi Európa szívében szerzett műveltségélményével, valamint gyermekkori álmaival.
A regényrészlet a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgatható meg.
A szöveg eredeti, írott változata:
Aki bújt (részlet)
A nagy hegyomlások tavasszal következtek be. A kiolvadó jég, ami fagyok idején betöltötte és szétfeszítette a repedéseket, vagy óriási dudorokban megtapadt a felszínen, mint áttetsző parazita, megcsúszott lefelé, sziklákat sodorva magával. Felmorajlott a meredek, csattogtak egymáson a kő- és jégdarabok. Egy-egy hangosabb dübörgéskor, hosszabban tartó zakatolásnál azt hittük, hogy az egész hegy szét fog gurulni a fejünk fölött. De évszakoktól függetlenül hallani véltünk időnként valami tompa csikorgást a föld gyomrából, ami azt jelezte, hogy elcsúsznak egymáson a kőzetrétegek: nemcsak a felszín morzsolódik, hanem a mély is mozog.
Azt a tanyacsoportot, ahol éltünk, „nyugtalan zugnak” hívták. Nyugtalansága ellenére mégis beépítették az elmúlt évtizedekben, mivel az árnyékos völgyben, amely a kakashalmi járás legsűrűbben lakott területe volt, erre a részre sütött rá leghosszabban a nap – már ha kibukkant hegyormok és felhőtarajok mögül.
Néhány évvel az odaköltözésünk után dömperek, kotrógépek, markolók, földgyaluk vonultak fel a tanya fölötti birkalegelőn. Az átlagos méretű munkagépek többszörösei voltak, akkora monstrumok, hogy a kanyargós, szűk utakon lehetetlen lett volna a Kakashalomra szállításuk, külön uszályon hajózták be őket a fjordágba, és több méteres acéllétrán mászott fel a vezetőfülkébe a kezelőjük. Misi számára egyik kedvenc képeskönyve elevenedett meg. Amikor először látta őket, ujjongott, és a következő hetekben hosszú órákig bámulta a munkálkodásukat a teraszról.
Pár hónapra rá hétvégén kirándulni mentünk a fölöttünk fekvő gleccser völgyébe, ahol szeptember elején nyílott a gyöngyvirág egyik kereklevelű, szagtalan hegyi rokona. Autóval kapaszkodtunk föl a meredek szerpentinen. Az egyik kiszélesedő kanyarban leálltunk és behúztuk a kéziféket. Az óriásgépek innen nézve mintha összezsugorodtak volna, hogy újra visszakerüljenek a képeskönyvbe. Arról, amin akkor is dolgoztak és már majdnem készen voltak vele, a világűrből látható Kínai Nagy Fal jutott eszünkbe. A lakóövezet köré, ahol a házunk állt, hatalmas földsáncot emeltek a hegyomlások nagyobb köveinek megállítására, annak tetejére pedig vastag szemű acélhálót feszítettek ki, hogy a pattogós kisebbek is fennakadjanak.
Ahhoz a házméretű kőtömbhöz azonban, amelyik a tanyák közül kivezető egyetlen út mellett magasodott, nem nyúltak hozzá. Pedig olyan megdőlve hevert, mintha bármelyik pillanatban átbillenhetne. Legalábbis mi az idegen szemével sokáig fenyegetőnek láttuk Borival az odaköltözésünk után. Már ott laktunk egy ideje, amikor észrevettem, hogy önkéntelenül behúzom a nyakam és lejjebb süppedek az ülésbe, ha elhajtunk mellette.
Akkoriban feltétlen volt a bizalmam a kakashalmi emberek válaszaiban, a kakashalmiak pedig még úgy tekintettek rám, mint hosszabb időre köztük rekedt turistára, és nem olyan idegenre, aki száz év ottlakás után se válik kakashalmivá, ezért több elnézéssel voltak a kérdéseim iránt. Kiválasztottam az egyik értelmesebb tanyaszomszédot, és nekiszegeztem, hogy szerinte nem dőlhet-e ránk a kő. A szomszéd elnéző mosollyal válaszolt. Bemérték a geológusok, kizárt. De valami oka csak van, vetettem ellen, amiért úgy hívják, hogy „Gyilkoskő”.
Az elszórtan álló házak levélládái nem kertkapun vagy bejárati ajtón lógtak, hanem mind egy helyen, a Gyilkoskő megdőlt oldalához erősítve. Lefékeztek mellettük a környéken lakók, és kiszálltak az autóból, hogy begyűjtsék a postájukat. Itt szólítottam le az emberemet. Mögöttünk is ott duruzsolt üresben az autónk a benne ülő gyerekekkel.
Az csak valami mese, legyintett a szomszéd. Belekezdtem egy hibás norvég mondatba magyar akcentussal, de neki lejárt az ideje rám. Minden teketória nélkül hátat fordított, és visszaült az autóba.
Udvariatlansága megóvott a kérkedéstől. Úgyis csak villogni akartam, hogy utánaolvastam a Gyilkoskő történetének. „A két tucat kirándulás a kakashalmi havasokban” című alapműben, amely a járási turistaegyesület kiadványa volt, az egyik gerinctúra ettől a kőtől startolt. A kőről keretes írás emlékezett meg, kezdve azzal a történettel, miszerint a dán király, IV. Keresztély behajtója, aki a XVII. század egyik sivár évtizedében különadót akart beszedni a messzi Európában dúló harmincéves háború költségeire, éppen akkor tartózkodott a járásban, amikor egy különösen nagy erejű kőomlás bekövetkezett. A fjordág végében a fél hegy rároskadt a völgyre, és hatalmas pusztítást végzett. Csűrök és szénapajták törtek ripityára, termőföldeket és legelőket nyelt el a kőlavina, sőt emberek is odavesztek. A kakashalmiak közül furcsa módon senki, míg az adóért jött dánok valamennyien. A főbehajtót éppenséggel az a szikla temette maga alá, amelyet később „Gyilkoskőként” emlegettek. A koppenhágai hatóságok nem hittek a szeszélyesen ölő katasztrófában, és a dángyűlölő kövek bűnét a helyi norvég alattvalókon torolták meg: néhányukat kerékbe törték, és másodszorra dupla annyi adót vasaltak be.
Több mint kétszáz év múlva, a XIX. század végén egy bergeni fotográfus, bizonyos Knud Kundsen néhány fényképet készített a fjordág szállodájáról és a kakashalmi kikötőről, valamint azok környékéről az akkoriban születő turizmus szolgálatában. A nevezetes Gyilkoskövet nem örökítette meg, ellenben fennmaradt egy felvétele, amely a turistaegyesület könyvében is szerepelt, és amelyen beazonosítható a „nyugtalan zug”-nak hívott terület, ahol néhány szénás kalyiba áll a kaszálórétek között. Csakhogy a képen jól láthatóan nyoma sincs a Gyilkoskőnek! Amiből az következik, hogy a kő azóta került oda. Csakhogy a több mint száz tonna odaszállítása a kor viszonyai között országos vállalkozás. Meg mire is szolgált volna? Másrészt akkora omlást, melynek során egy ilyen méretű szikla kiszakadt volna a majd száz méterrel arrébb emelkedő hegyoldalból és odagördült, nem tart számon sem az emlékezet, sem más írott forrás. Persze az is előfordulhatott, hogy Knud Knudsen kiretusálta a követ. Na de miért haragudott volna rá ennyire?
Aznap reggel, amikor sár és fűfoltokkal a térdemen kiszálltam a Gyilkoskőnél, változatlanul zuhogott. A postaláda aljáról egy átnedvesedett, letapadt számlakivonatot kotortam elő, amely Bori nevére szólt, aki a közös számlánk tulajdonosa volt, és netbankon intézte az átutalásainkat. Visszahajtva a csikorgó bádogfedelet, kipillantottam a kapucnim alól. A Gyilkoskő nedves gneiszfala fölém hajolt, és olyan komoran ragyogott, mint egy síremlék. Élesen bevillant, hogy ugyanezt álmodtam éjjel. Egy gyerekkorom óta visszatérő képsort láttam újra. Sötét sírkő magasodott előttem, írás volt belevésve. Az ezüstös csillogás, amit a fennúszó telihold sugárzott, nem volt elég erős, hogy kiolvassam. Előre hajoltam, az ujjaimmal tapogattam végig a betűket. Latin szavakat találtam. Gyerekkori álmaimban még folyékonyan beszéltem latinul, ebben a felnőttben elvesztettem ezt a megmagyarázhatatlan képességemet. Máshonnan viszont ismertem a mondatot, találkoztam már vele. Nicolas Poussin egyik festménye, „Az árkádiai pásztorok” miatt, melyet százszor is megnéztem a Louvre-ban, amikor 1997 őszén Párizsban, a Palais Royal egyik cselédszobájában laktam, két perc járásra a múzeumtól.
Miközben álltam a festmény előtt, szívesen tettem volna egy varázslatos lépést, hogy átkerüljek a kép túloldalára. Komoly honvágyam támadt minden idillek ősi földje, Árkádia után, ahol valamikor – a hagyomány szerint – teljes gondtalanságban éltek a pásztorok. Farkast, kiégett legelőt, lépfenét, gyűlölködést nem ismertek, csak szelíd bárányt, selymes füvet, tisztes munkát és igaz szerelmet. Nem csoda, ha a boldog balgáknak a halálról is sikerült teljesen megfeledkezniük. Mígnem egy napon, a bukolikus mókák egyik szünetében, kifújva magukat a kergetőzés, a kacagás után, megakadt a pillantásuk valamin, ami a virágzó bokrokon túl sötétlett. Közelebb menve egy szabályosan kifaragott, szögletes kőre bukkantak, amelyről első látásra elképzelni sem tudták, mire szolgál. Kíváncsian körbejárták, megvizsgálták minden oldaláról. Egyikük bevésett betűket fedezett fel. Lekaparva róluk a mohát, ezt olvasták: Et Arcadia ego. Én is éltem Árkádiában. Semmi más nem állt ott, de így is azonnal megértették. Mintha az, aki a kő alatt feküdt, személyesen figyelmeztette volna őket. Tudásuk, amit elhessegettek, olyan erővel tért vissza, hogy letaglózta őket. Lehetnek egészségesek és fiatalok, élhetnek örömben és gondtalanul: halál akkor is van.
Álmomban ugyanezt a latin mondatot betűztem a sírkövön. Et in Arcadia ego. Én is éltem Árkádiában. Hogy a felébredés utáni másodpercben azonnal elfelejtsem. De most eszembe jutott, és csuromvizesen visszaszállva az autóba, olyan volt, mintha a Gyilkoskőről olvastam volna le. Hátha annak szólt az álmom, morfondíroztam, hogy mégis sikerült megtennem azt a varázslatos lépést, ami akkor a Louvre-ban annyira hiányzott, és átkerültem egy festmény túloldalára, ahol egy másik, egy valóságos, északi Árkádiát találtam, és egy lettem a boldog balgák közül. Még ha én folyamatosan a halálra gondolok is. De lehet, éppen ebben áll a balgaságom. Továbbá pásztorrá se váltam. Olyan itt úgysincs még mutatóban sem. Az a szakma egyszerűen nem létezik. Csak villanypásztor van. Foszforeszkáló, narancssárga kerítés könnyű drótból, melybe áramot vezetnek és felállítják a juhok körül.
Mert juhokból viszont rengeteg van. Kakashalmon minden egyes fűszál nekik nőtt. Hogy még gyorsabban, még dúsabbra, a legelőket hóolvadás, majd nyáron az első kaszálás után az ő trágyájukkal, melyet gleccservízzel tettek folyékonnyá, locsolták meg, a traktorok után húzott nagy tartályokból permetezték. Napokig dögletes bűz terjengett a levegőben, melyet a kakashalmiak a legtermészetesebben szippantottak be. Ha tettek is rá megjegyzést, mosolyuk inkább cinkos és büszke volt. Attól kezdve pedig, hogy a juhok kikerültek az akolból, ahol átteleltek, éjjel-nappal szólt a nyakukba akasztott csengő. A házak körül, ahol a legelők elterültek, örökös volt a csingilingi. A monoton koncert csak azután hallgatott el, hogy ketrecbe terelve felszállították őket a kizöldült havasokba, ahol őszig, az első hó lehulltáig legeltek. Ott már villanypásztor sem kerítette őket, a szédítő hegyormokat is megmászhatták egy-egy zsenge fűcsomó után. Ahhoz, hogy ez a sok-sok tonna friss hús és ropogós csont húsz, harminc, negyven kilónként pásztorok, mindenféle emberi felügyelet nélkül kedvére kóborolhasson olyan biztonságban, mint egy tanyaudvaron, mindenféle nagyvadat ki kellett irtani a természetből, hiúzt, medvét, rozsomákot, farkast a legutolsó szálig.
