Ma háború van, holnap béke

Valahogy úgy tűnik, mintha minden kiesne az ember kezéből. Azokra a fogódzókra gondolok, amelyeknek érvényességét eddig is keserűen kérdőjeleztük meg olykor. A kibombázott családok, a családi fotóalbumot és nagymamát hátra hagyó menekültek, a pályaudvarokon született csecsemők és kimenekített állatkertek lakóinak képei beégnek az agyunkba. Miközben valamennyit mintha már láttuk volna, mert láttuk is őket. Az sem újdonság, hogy ezek a felvételek általában valamilyen érzékcsalódást okozó zászló kíséretében történnek.

Idézek egy hírt: Az SOS Gyermekfalvak megkezdte az ukrajnai intézményeikben lévő gyermekek evakuálását a megtámadott településekről – közölte a szervezet magyarországi alapítványa. A tájékoztatás szerint 177 SOS-es gyermek és nevelőszüleik érintettek, de ennél jóval több gyermek él a bombázott területeken állami gondoskodásban. Az első családok már úton vannak Lengyelországba.

Ukrajnában 64 ezer gyermek él nevelőszülőknél, az SOS előrejelzései szerint egy totális katonai támadás legalább 16 ezret veszélyeztetne közülük. Na most ebből 40 gyermek vasárnap hagyta el az országot, további 21-et hétfőn helyeznek biztonságba.

És a következő: Egy Ukrajnából érkezett kismama a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján adott életet egészséges újszülöttjének március 1-jén este, terhességének 40. hetében. Az 56 centiméterrel és 3400 grammal született kisfiú a Matvij nevet kapta. A baba és édesanyja is jól vannak.

Képzeljék el ezeknek a gyerekeknek a gyerekkorát. Éljék bele magukat. Tegyék fel maguknak a kérdést: milyen számukra a béke? Bár kétlem, hogy ismernék ezt a fogalmat. Ezt üzenem Putyinnak. Meg a hosszú tárgyalóasztalok vendégeinek.

Amikor ilyen idők járnak – és mostanában csak ilyenek, a járvány és a klímakatasztrófa rémképét a háború és a fenyegető atomkatasztrófa győzte le igen sikeresen. Azért jó volna figyelni arra az utolsó pillanatig, hogy dolgunk volna felerősíteni mindazok hangját, akikét a nagy zaj miatt még kevésbé halljuk meg, mint a békeidőkben. Jó, nem is mondtam semmit, már ami a békeidőket illeti. Ma háború van holnap béke. De mikor lesz már ennek vége? Maradjunk annyiban, hogy csak a Kontroll-csoport dala égett bele a fülembe. Maradjunk ennyiben.

Kedd délután fél öt körül, Nyugati pályaudvar. Asszony, feketebundában, arcán smink, kezében telefon. Mellette két kamaszgyerek majszolja az adományból kapott parizeres zsemlét. a földön szatyrok, amit sikerült, azt bepakolták. Órák óta itt ülnek, napok óta úton vannak. Egy héttel ezelőtt még Mezőváriban laktak, itt ömlik a Borzsa a Tiszába. A túloldalon Tiszacsécse, alig tizenhárom kilométer. Ez Móricz Zsigmond szülőfaluja. Riport a Budapestre érkező ukrajnai menekültekről.
ÉS
A börtönbüntetéssel nem csak a bevonuló fogvatartott kerül szorult helyzetbe, hanem a családja is. Szülők, gyerekek, házastársak is megszenvedik a börtönt. Most is akár százezren lehetnek ilyenek, akár saját ismerőseink, rokonaink, szomszédaink között. Ma a büntetés-végrehajtás a járványra hivatkozva két éve akadályozza a fogvatartottak és családjuk kapcsolattartását. 

A műsorban megszólaltak:
Ukrajnából érkezett menekülők és segítőik
Tarján Gabriella, a Mécses Szeretetszolgálat elnöke
Telleszné, Andrea, egy elítélt felesége
Kovács Petra, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa, a Fecske csoporttagja

A fenti lejátszóra kattintva hallgathatja meg a műsort.