Orbán Lenin-rendje - Kárpáti Iván jegyzete
Magyarország kormánya jelenleg hatékonyabban képviseli Oroszország érdekeit, mint maga a moszkvai külügyminisztérium, már ha elfogadjuk azt a jóindulatú feltételezést, hogy Orbán Viktor egyáltalán magyar miniszterelnök és nem osztályvezető Szergej Lavrov hivatalában.
A család az első - Dési János jegyzete
"Kedves Tiborcz/Orbán/Mészáros – örülök, hogy hozzájárulhattam a gazdagodásotokhoz."
Víz, villany – Józsa Márta jegyzete
Magyarországon százezrek küzdenek úgynevezett vízszorongástól. Ők azok, akik sokszor naponta órákat töltenek azzal, hogy vödrökben hazacipeljék a legközelebbi közkútról az ivásra, főzésre, mosásra, tisztálkodásra használható vizet.
'56 emléke és újraértelmezése – Hardy Mihály jegyzete
Máig sem tudjuk, hogy az amúgy gyomorbeteg könyvelőre emlékeztető új orosz cár mivel tartja ennyire rövid pórázon, sőt egyenesen fojtónyakörvön Orbán Viktort és csapatát, de minél többet hadoválnak Budapesten ún. "nemzeti szuverenitásról", annál kevésbé hihető, hogy még önállóan döntenek, dönthetnek bármiben is.
Lottószámok hibahatáron belül – Selmeci János jegyzete
"Tessék elhinni, a Tisza párté 34, 42 és 39, a teljes népességben pedig csak a Fideszt mondom, már így is két szelvényre elegendő számunk lesz, szóval az összes választó 23, 29 és 36 százaléka szavazna a kormánypártra."
Imádlak, Afrika! – Rózsa Péter jegyzete
"A külső szemlélő is felrántja a szemöldökét, vajon mit csinál a magyar kormány a Száhel-övezetben? Mivel nincs ott semmi érdekeltségünk, nyilván Orbánék valamit előkészítenek, hogy legyen."
Lóden – Szénási Sándor jegyzete
Kiderült, hogy az orbáni élcsapat ’56-os tetkója kamu, simán lemosható, XS méretben már 890 forintért kapható, cégek, rendezvények, tehát pld. pártok számára érdemes 4000 Ft-os csomagokban (60 db ) megrendelni.
Mit látott Csárdi Antal? - Kárpáti Iván jegyzete
Egy valami biztos: Rogán, Ungár és Vitézy tuti nem csücsült egy csőszkunyhóban terveket szövögetve.
Síneken a pokolba – Kerekes Bori jegyzete
17/07/2024 17:04
| Szerző: Kerekes Bori
Lélegzetvételhez csak akkor jutottam, mikor elment mellettem valaki. Ilyenkor három másodpercig hidegnek éreztem a teste által kavart légmozgást. Ilyen lehet a pokol – gondoltam. Megfősz a saját levedben, miközben érzed a szellemek jéghideg áthúzását.
Meghaltam. Szublimáltam. Bár ez nem igaz, mert a szublimálásban kimarad a cseppfolyós állapot. Én viszont vízzé változtam és elpárologtam a MÁV-on. Kelenföldtől Székesfehérvárig az ölembe helyezett táskámra folyattam a homlokomról a karomon keresztül hömpölygő vizet. Nem gyöngyöző, hömpölygő.
Az én hősies utastársaim – fiatalok, gyerekek és idősek, vékonyak és kövérek, bepárásodott szemüvegűek és könnyes tekintetűek –, nem szóltak semmit. Némán haldokoltak. Egy néni – kicsit ugyan ijesztően és szenvtelenül- mosolygott is. Ezért én is csendben tűrtem. Úgy éreztem, ezt minálunk így szokás. Közben azon gondolkodtam, hogyha megszólalnék, az energiaveszteség is biztosan folyadékot vonna el a szervezetemtől, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak, hiszen két kisgyerek vár rám a Balatonudvari vonatállomáson, akiknek az anyjuk vagyok. És én nem halhatok meg a MÁV-on. Én nem! Ezért nem szóltam egy szót sem, hogy túléljek.
Lélegzetvételhez csak akkor jutottam, mikor elment mellettem valaki. Ilyenkor három másodpercig hidegnek éreztem a teste által kavart légmozgást. Ilyen lehet a pokol – gondoltam. Megfősz a saját levedben, miközben érzed a szellemek jéghideg áthúzását. Székesfehérvárnál aztán megérkezett a kalauz. És ezzel elérkezett a felszabadítás. Akinek érvényes volt a jegye, annak engedélyezte, hogy ignorálva a kötelező helyjegy intézményét átüljön egy másik kocsiba, amiért ötszáz forinttal többet kellett volna fizetni, de volt légkondi.
Úgy ültek az emberek a székeken, mintha államvizsgán lennének. Vajon engem is kiválaszt? Vajon átülhetek? Lehet, hogy én is túlélem ezt az utat? Senki, de senki nem szentségelt, nem volt ideges, nem láttam semmilyen rosszallást kiülni az izzadtságtól sómarta arcokra. Egyedül hálát láttam. Végtelen hálát, hogy a messiásként érkező kalauz megadta az engedélyt. Tudtuk, hogy megtehette volna, hogy nem adja meg. Tudtuk, hogy minálunk mindent lehet. De megadta. Jó volt hozzánk. És mi hálásak voltunk, hogy nem lettünk a nagy közös kondérban forráspontig hevített levesbetét.
Amikor átültünk, beszélgetni kezdtünk az utastársakkal, akikkel addig egy szót sem szóltunk egymáshoz. A sorsközösség és megkönnyebbülés eggyé kovácsolt bennünket. A beszélgetés után a hőtraumától kimerült kupétársaim aztán rövidesen elaludtak. Én nem mertem. Úgy éreztem, hogy őrködnöm kell, és attól is féltem, hogy átalszom a leszállást.
Már legalább negyven perce utaztunk úgy, hogy kaptam levegőt, mikor a vonatunk begördült Balatonfüred állomásra. És akkor azt éreztem, hogy mindennek vége. Füreden mindig egy húszperces intermezzo mire szabad lesz a pálya a továbbinduláshoz. A várakozás idejére a mozdonyvezető leállítja a motort, vele pedig a légkondit is, ez esetben tehát kikapcsolta a lélegeztetőgépünket. Tényleg úgy éreztem. Megjelent előttem Apukám balatoni klott gatyás árnyképe, ahogy szalad felém a gyerekekkel az állomáson, én pedig kidőlök az ajtón, mint egy zsák szén. Felhívtam telefonon és elhaló hangon annyit mondtam neki: kicsit kések.
Negyvenöt perces késéssel végre megláttam a kék táblát sárga betűkkel, amiről oly sokat ábrándoztam a közel 3 órásra duzzadt út alatt. Jéghideg dobozos kólával vártak, amit először átöleltem, hogy legyen energiám a gyerekek strandolástól forró testéhez hozzáérni. Aztán megittam. Életem legfinomabb kólája volt. De soha többé nem ülök vonatra, legfeljebb a pokolba vezető, utolsó utamon.