Víz, villany – Józsa Márta jegyzete

Egy nyolcvan éves, nyugdíjas tanárnővel találkoztam Kubában, aki meglátta a kezemben a kis, félkemény kötéses magyar-spanyol szótáramat. Elkérte, hogy hadd simogassa meg, ilyen gyönyörű könyvet ő nagyon régen látott. És mindig szeretett volna egy olyan országban járni, ahol szépek is a könyvek. Meg is néztem, kiadnak ott kiváló könyveket, de esztétikailag az itteni ötvenes évek fás papírra nyomott, apró betűs, fűzött példányaira emlékeztettek. Időutazás volt, akkor még kétféle pénz volt, más a helyieknek és más a turistáknak, és a demokrácia maximum abban mutatkozott meg, hogy többnyire még dollárelszámolású pesoért sem lehetett kapni például kenyeret.

De beszélgetni lehetett, az egyik taxis mesélte, hogy ő voltaképpen földrajztanár, Moszkvában végezte az egyetemet. Csak éppen a tanári fizetéséből nem lehet megélni, úgy látszik, ez állandó toposz a szocialista, majd a posztszocialista országokban. Ahol a matektanárok a Tesco feltöltőpolcainál, a töritanárok a Lidl pénztáraiban keresik meg azt a pénzt, amiből eltengődnek. Mondjuk Kubában nincsenek multik, és ott persze nem privatizálták a közműveket sem, ezért azok is éppen olyan kiválóan elműködtek eddig, mint mondjuk nálunk a MÁV.

Így esett, hogy a szigetország napokig áram nélkül maradt, mert elavult a hőerőmű, és egyébként is kiderült, hogy az egyetlen ország, Venezuela üzemanyag-szállítására optimalizált rendszer bedől, ha nem érkezik elég olaj. Ezért praktikus autokráciákkal, meg háborúzni szerető országokkal, meg különféle kiskirályokkal üzletelni, energiaügyekben végképp. Szóval Kuba tizenegymilliós népe ott kuksolt a sötétben, még hurrikán is sújtotta őket, sokszor a kórházakban sem volt áram. Az egyetlen kivétel a luxusszállók, üdülőhelyek voltak, a hírek szerint ott zavartalanul működtek a hűtők, jéggépek, légkondik. Mert a turizmus stratégiai fontosságú, a gazdaság motorja. Nem tudni persze, hogy az ottani ágazat legfőbb megmondóasszonya vagy embere rokona-e valamely felsővezetőnek, de az tény: a turistának legyen meg mindene. A többiek meg majd kibírják, kibírtak eddig is mindent.

Mondom mindezt egy olyan országban, ahol százezrek küzdenek úgynevezett vízszorongástól. Ők azok, akik sokszor naponta órákat töltenek azzal, hogy vödrökben hazacipeljék a legközelebbi közkútról az ivásra, főzésre, mosásra, tisztálkodásra használható vizet. Többségük nő. Még nagyobb többségük roma nő. Akiknek nem jut olyan lakás, ahol lenne vízvezeték, vagy egyszerűen ki sem tudnák fizetni a számlát. Ha dolgoznak éhbéréért, ha nem. Hallani vélem lelki füleimmel az illetékesek erre adható válaszát – már ha az ő füleikbe egyáltalán eljut az ilyesmi – aki nem dolgozik, ne is igyék.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2024. október 24-i adásában hangzott el.