Titkos járatok, rejtélyes ösztönök

A 113. epizódot ott fejeztük be, hogy arra kerestük a választ, hogy a csendélet, ha épp egy tál alma, akkor vajon mennyivel több mint egy tál alma. Sokkal. Jutottunk el a megoldásig. Vagyis egy asztalon heverő lelőtt fácán, és a még éppen, de ki tudja, meddig friss gyümölcs valójában a legtöbb esetben az elmúlást ábrázolja. Pedig a mosolygós almáról elsőre talán éppen az életre asszociálnánk.

A 114. epizód a szemünk becsapásának módjait vizsgálta tovább, és egészen a középkori várakig, kastélyokig repített vissza, hogy megpróbáljuk elmozdítani a könyvespolcokat, fellelni az apró réseket a tapétán, amelyek titkos járatokhoz vezetnek. Fekete Csaba építészmérnök, műemlékvédelmi szakember segített ebben. Aki elmondta, ezek a láthatatlan úthálózatok csak másodlagosan látták el azt a funkciót, hogy elbújjon bennük az uralkodó, arisztokrata, ha veszélyben volt, esetleg azzal szórakozzon, hogy így jusson el titokban egyik helyiségből a másikba, elsősorban azért alakították ki ezeket az építészek, hogy a kiszolgáló személyzet az ott lakók zavarása nélkül végezhesse a munkáját.

A beszélgetésből az is kiderült, hogy a nemesség szeme elől elrejtett szolgalmi utakból egész hálózatok alakultak ki egy időben, így ha valaki elindult az udvarról tűzifával a kezében, pontosan kellett tudnia, melyik szűk járaton haladva merre forduljon, hogy a megfelelő szalon titkos ajtaján nyisson be. Az embert persze rengeteg – általa is létrehozott eszköz – segíti az eligazodásban, a memóriáján és néha a vakszerencsén kívül. A nem vándorló állatok, például a kutyák és a macskák azonban csak saját ösztöneikre hagyatkozhatnak. Pongrácz Péter etológus mesélt arról a műsorban, hogy miképpen használják ezeket az ösztönöket, ha utat tévesztettek.

Az ELTE docense elmondta, valóban igaz, hogy a kutyák gazdához kötődnek, míg a macskák helyhez, ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne szeretnék gazdáikat, csupán nehézkesebben szoknak meg egy új helyet nyaralás, vagy költözés esetén. Azonban ha elkerülnek hazulról, mind a kutyának, mind a macskának gondot jelent a tájékozódás. A különbség közöttük az, tette hozzá a biológus, hogy a macska alkalmasabb a szabad életre, könnyebben visszavadul, ha arra van szüksége a továbbéléshez. Nem úgy a kutya, akinek a domesztikációja során elértük, hogy bizonyos mértékben függjön az embertől.

És persze nem csak kutyánk számít a segítségünkre, ha például eltévedt, ahogy szerencsés esetben mi sem csak négylábú kedvenceikre támaszkodhatunk vészesetben. Az ember vele született ösztöne ugyanis a segítségnyújtás.

Berkics Mihály evolúciós pszichológus a folytatásban arról beszélt, miért alakult ki ez a képességünk, és a világ átalakulásával miért maradt meg. Három magyarázatot is felsorolta, amelyek, mint mondta, nem mondanak ellent egymásnak. Köztük azt a jelenséget is, miszerint rokonaink jellemzően elsőbbséget élveznek azokkal az ismerőseinkkel szemben, akikkel nincs vérségi kapcsolatunk, ha segítségnyújtásról vagy fogadásról van szó. Az ELTE Pszichológiai Intézetének munkatársa hozzátette, az önzetlenség nem csak az embernél, hanem fejlettebb állatoknál, például majmoknál is tudatosan megjelenik.