Vecsei H. Miklós rájött, hogy nem csak jó vagy rossz lehet, hanem igaz is

Azt mondja, hatan vannak testvérek, a bátyja egy mozgássérült cigányfiú, akit örökbe fogadtak a szülei. Apukája hajléktalanszállón, anyukája pedig mozgássérültekkel és koraszülöttekkel dolgozott, az egész gyerekkoruk ennek a sokszögében telt, ez volt a valóságuk. Soha egy pillanatra sem volt téma, hogy nekik milyen igényeik vannak, vagy milyen lehet egy nem ilyen élet. Szerinte ez egy nagyon hálás alap volt, főleg a színházi pályán.

Tizenegy éves volt, amikor a szülei válni kezdtek, ami nagyon nehéz és hosszú időszak volt az egész családnak. Megalapozta a személyiségét, hogy akkor kicsit egyedül maradt. Sokáig úgy gondolta, a szüleinek bocsánatot kellene kérniük. Majd megértette, olyan emberektől várt bocsánatot, akik iszonyúan csalódtak önmagukban. Az ő feloldozása megelőzte a bocsánatkérést.

Persze, ebben az időszakban is voltak szép dolgok, végtelenül szabad, városban barangolós kamaszkora lett. Mindenhova eljutott, ahova a kíváncsiság vihet egy ilyen korú fiút. Sokszor érzi úgy, hogy kellene írjon egy könyvet olyan gyerekeknek, akiknek elváltak a szülei, mert szerinte hihetetlen módon befolyásolja az életüket még úgyis, ha nem tudnak róla.  

Azt mondja, meg kellett érnie rá, de ma már magától értetődő számára, hogy mindig, minden körülmények között őszintének kell lenni. Sok buktatón kellett átmenni és sok álarcot kellett lekaparnia magáról, hogy letisztuljon és jól essen így léteznie. Sokáig apró dolgokban többet mondott, mint ami a valóság volt, mivel jobb akart lenni, többnek akart látszani, mint ami valójában volt. Egyszer csak megérezte, hogy az igazság mennyivel felszabadítóbb.

Sose volt az az igénye, hogy ő legyen a legjobb színész, de csak huszonhat évesen tudta kimondani, hogy nem ő a legtehetségesebb. Rájött, hogy nem csak jó vagy rossz lehet, hanem igaz is.

Szerinte sokan azt hiszik, hogy ismerik magukat, pedig az "én" nagy százalékban a tudatunk alatt van. Azok a helyzetek mutatnak meg minket valóban önmaguknak, amik kiforgatnak magunkból minket. Az életünk nagy törései, ha a feketeség elmúlik, akkor önmagunkhoz vezetnek. Össze kell szorítani a fogunkat akkor is, ha se barátunk, se testvérünk, se szüleink, se Istenünk nincsen. Önmagunk mindig ott van.

Azt mondja, a saját életét nem segíti a remény. Amikor azonban fájó szívvel a világot nézi, akkor reméli, hogy egyszer másképp működnek majd a dolgok. Abban már nem bízik, hogy ő tud ezen változtatni, de alapvetően szereti az embereket és rettentően bízik bennük, hiszi, hogy valahol mind jók vagyunk.

A teljes adást a fenti lejátszóra kattintva hallgathatják meg.