Vörös és Barna – így nyomorították meg a könyvtárakat is a diktatúrák

1934-től kezdve a nácik egy év alatt letarolták azt, amit a korábbi évtizedekben a könyvtárosok felépítettek - kezdte Sonnevend Péter, aki górcső alá vette az 1934-es náci közkönyvtári folyóiratot, a Die Büchereit. Ebből az látszott, hogy a gleichschaltolás lényege az volt, hogy a műveltséget teljesen leépítsék, helyette a nemzetnevelést hozták előtérbe, mert a Führernek hűséges alattvalókat kellett gyártani. 

Sonnevend Péter arról beszélt, hogy három fő tényezője volt a gleichschaltolásnak a könyvtárügyet tekintve: az egyik, hogy jó könyvtár akkor van, ha jó könyvtáros van, aki úgy terem, ha a szellemi feladatát végezheti, és nem egy felülről ráerőszakolt feladatot kell teljesíteni.

A két nagy diktatúra nagyon durva szociáldarwinista módszerrel megszűrte a könyvtárosokat. A nácik faji és politikai alapon egy év alatt kiakolbólították a nemzetközileg is jó hírű könyvtárosokat.

A bolsevik, sztálinista diktatúránál pedig a kulákokat keresték és azt nézték, hogy valaki cári köztisztviselő vagy katona leszármazottja -e, tehát a társadalmi rétegződés alapján próbáltak megszabadulni emberektől. Itt ez tovább tartott, tíz évet ölelt fel – mondja a könyvtártudós, aki magát könyvtárosnak szereti nevezni.

Magyarországon a fordulat éve 1947-48 volt, itt nagyon gyorsan végrehajtották a tudományos életben, könyvkiadásban a tisztogatást. Sonnevend Cserépfalvi Imrét hozta fel példának, aki a  német megszállás után hamis papírokkal bujkált, majd a háború után egy ideig a Szikra Kiadó vezetője volt, majd 1946-ban a Könyvkiadók és Kereskedők Egyesületének elnöke lett. Közben újjászervezte saját kiadóját is, ám azt 1950-ben államosították. Ezt idézte fel a szerző, aki elmondta besétáltak hozzá és közölték, hogy a kiadó mostantól állami és egyetlen ceruzát sem vihetett el, így vesztek el például dedikált József Attila kötetek.

A gleichschaltolás második kritériuma: csak az lehet a könyvtárban, ami a számukra kívánatos tartalmat hordozza. Ezért itthon például 1946-1950 között példátlan könyvpusztítás ment végbe. Az arisztokraták, a szerzetesek és a kitelepített polgári családok milliónyi könyve maradt gazdátlanul. Szerencsére, a Széchenyi Könyvtár néhány tetterős embere ezek jó résztét becsatornázta a rendszerükbe, így olyan mennyiségű könyvet sikerült megmenteni, hogy 35 évvel később még mindig ezt a „máglyarakást” próbáltak feldolgozni – fogalmazott Sonnevend Péter.

Itthon ezek helyett az értékes könyvek helyett a szovjet friss irodalom köteteit adták ki minőségi válogatás nélkül.

A harmadik elem, az olvasóközönség átalakítása volt. Egyik diktatúra sem szerette azt a közönségréteget, amelyik kikapcsolódást, szórakozást nyújtó tartalmakat kereste. Újjá kellett az olvasóközönséget nevelni. Ez három fő irányba zajlott: a nők, a munkások és a gyerekek felé. ez nem volt egyszerű és nagy erőfeszítéseket kellett tennie a hatalomnak. Olyan módszereket kellett alkalmazni, mint az író-olvasó találkozók vagy az ajánló bibliográfiák összeállítása. A munkahelyeken a szakszervezeti emberek az „elolvasni ildomos” könyvek listájával jártak-keltek és elvárták, hogy a brigádok tagjai, a gyári értelmiség rohanjon a könyvtárba kivenni azokat. Sonnevend Péter hozzátette: ezzel a könyvtári szakmai statisztika is „meghalt”, mert nem a valóságot, a valóban kiolvasott könyveket mutatta.