Diplomácia a ZOO-ban - Józsa Márta jegyzete
A ma már soha nem emlegetett – bár papíron még létező – el nem kötelezett országok jobbára nagy pompával utazgató államfői nem ritkán tértek haza egy-két elefánttal a puttonyukban. Lásd Josip Broz Titonak az adriai Brioni szigetén harmadik világbéli királyi és főkormányzói adományokból létrejött egykori magánállatkertjét.
Tervek jövőre – Szénási Sándor jegyzete
Az őszi hangulat beköltözése a NER-elitbe tagadhatatlan, mint ahogy az is, hogy a politikai évszakváltozás réme O.V. esetében dacot és nem beletörődést fog jelenteni, sőt.
Hatalmi térképészet - Kárpáti Iván jegyzete
A fővárost szétkapják, egymással semmilyen összefüggésben nem lévő területeket kötnének össze, és szervesen összetartozó városrészeket vágnának el egymástól politikai képviselet szempontjából.
Több lekvárt a madzagra - Dési János jegyzete
A szuvizáshoz először is egy főhatóság kell, aztán gellérthegyi irodák, autók, fizetések, kutatóintézet, egy-két 3/3-assal - ha mindez megvan, akkor lehet bőkezű pr- és reklám-megrendeléseket adni az udvari beszállítónak, akinél tutira jó helyen van az a pár milliárdocska, amit arra fordítunk a nép pénzéből, hogy a népet hülyítsük.
Gesztenye – Józsa Márta jegyzete
A sültgesztenye-szezon piaci fejleményei is érzékletesen mutatják, mennyit ér a kormány családbarát politikája. Erről is ír jegyzetében Józsa Márta, aki szerint, ha megértjük, hogy rengeteg felnőtt nem eszik azért, hogy a gyerekeknek jusson élelmiszer, akkor nyilván azon sem lepődik meg senki, hogy százezer forint rendkívüli kiadás milliók számára jelent megugorhatatlan összeget.
Pénzen vett barátság – Neuman Gábor jegyzete
Vajon mennyit is ér Orbán és Trump barátsága. A Le Monde szerint több tízmillió eurót. Ez manapság átszámítva, minimum 10 milliárd forintot jelent, de lehet, hogy sokkal többet.
A Pinocchio-miniszter - Hardy Mihály jegyzete
Gulyás Gergely miniszter mindenesetre orbitálisat tódított, amikor azt állította, hogy a hackerek kezébe került adatok között nincsenek igazán fontos vagy érzékeny adatok. Pinocchio-miniszter alighanem ismét hülyének néz bennünket, csak az ő orra nem nő olyan gyorsan, mint a hazudós fabábué.
Videorodeo – Szénási Sándor jegyzete
Mint egy FSZB-tiszt mondta: keresd a nőt, és megvan a kompromat. Mi valahol itt tartunk most. Nők, ellenzék, a hatalmi elit kihívása.
Rényi András: Címerállatok kertje – avagy az animált nemzeti büszkeségről
15/05/2023 14:19
| Szerző: Rényi András
Az augusztusi budapesti atlétikai világbajnokság kabalafigurája, a most bemutatott ősmagyar rackajuh esete jól fejlett állatorvosi lóként szolgálhatna a probléma demonstrációjához. Azt a kérdést zárójelbe tehetjük, hogy kell-e egyáltalán ilyesmit terveztetni minden nagyobbacska sporteseményhez – fogadjuk el, hogy az esemény marketingje szempontjából, a merchandising eszközeként akár lehetne is értelme. De miért kell mindjárt a nemzeti identitás szimbólumává is avatni őt?
Ha egyszer majd megírja valaki az orbáni szimbolikus politika elbutulásának történetét a Szentkoronának a köztársaság parlamentjébe való – már botrányos, de politikailag még ügyesnek mondható – áthelyezésétől vagy Bereményi Géza Eperjes által már beárnyékolt, de még kvalitásos Hídemberétől a valamikor jobb napokat látott Melocco Miklós köztéri márványgiccsein, a Szabadság-téri Gábriel (egyszerre történelemhamisító és ízléstelen) transzszexuális fantasyján és a pákozdi Miskahuszár négy emeletnyi (csupán csak brutál-idióta) ólomkatonáján át Matolcsy totemállatáig, a rongy(ait le)rázó és Louis Vuittonba öltöző magyarság „pénzügyi tudatosságának” fényes jövőjét felcsillantó csodaszarvasig – szóval, ha egyszer megírja valaki a NER intellektuális leépülésének nyilvános történetét, választ kell majd adnia a kérdésre, hogy szükségszerűen kellett így történnie, netán lehetett volna másként is – körültekintőbben, ízlésesebben, tehetségesebben – csinálni. A folyamat az utóbbi néhány évben extrém módon felgyorsulni látszik – az arcátlanság, a nagyotmondás, az ízléstelenség és a szimpla ostobaság fokának exponenciális ütemben való növekedése mindenesetre valami belső, a NER természetéből és saját dinamikájából fakadó törvényszerűségre látszik utalni.
Az augusztusi budapesti atlétikai világbajnokság kabalafigurája, a most bemutatott ősmagyar rackajuh esete jól fejlett állatorvosi lóként szolgálhatna a probléma demonstrációjához. Azt a kérdést zárójelbe tehetjük, hogy kell-e egyáltalán ilyesmit terveztetni minden nagyobbacska sporteseményhez – fogadjuk el, hogy az esemény marketingje szempontjából, a merchandising eszközeként akár lehetne is értelme. De miért kell mindjárt a nemzeti identitás szimbólumává is avatni őt? A kérdés jogos lett volna már 2017-ben is, az emlékezetes Gyárfás-féle – tízszeres végösszegre rúgó – budapesti vizes vb szintén botrányosan idiotisztikus Bol-Dogja esetében is – és még jogosabb lesz egy majdani budapesti olimpia esetében: mert ne tévedjünk, a Puskás meg a többi stadion, a Duna Aréna, az óriási kézilabda-csarnok és most az új grandiózus atlétikai centrum azért sorjáznak ilyen szédületes tempóban, mert a nagy stratéga előre gondol és csak azért is olimpiát akar látni itt, ha nem most, hát 2036-ban legalább. (Már most volna egy nyerő ötletem arra a nemzet önazonosságát megtestesítő kabalababára.)
De ne szaladjunk ennyire előre. Az tény, hogy a rackajuhot, e nem épp kecses, inkább lompos, nyájban legelésző, bégetve kérődző haszonállatot egyetlen tulajdonsága teszi alkalmassá arra, hogy a gyorsaságról, erőről, rugalmasságról szóló nemzetközi versenysport-esemény szimbóluma legyen: hogy állítólag „ősi magyar fajta”. Az orbánosított közmédia arcaként megismert főszervezője szerint e futómezben és edzőcipőben vigyorgó birkában, aki két lábra állva büszkén ki is húzza magát, „benne van minden, amit üzenni szeretnénk: szerethető, egyedi és büszke a magyarságára.” Németh Balázs szelfizik is egyet bárgyú, de hetyke spanjával, aki annyira „büszke a magyarságára”, hogy páros ujjú patájából egyenest győzelmes V-jelet formáz, ekképp invitálván minden magyart „a hétköznapi hősök” közös akoljába: „Legyünk mindannyian Youhuuk!” Ez az üzenet.
Nem akármilyen kortársi bravúr: Bródy János szürreális Birkaországát („...Birkaország újra szép/Birkaország újra nagy... hát büszke légy, ha birka vagy!”), a NER költői metaforáját sikerül minden áttétel nélkül visszafordítani a NER rögvalóságába. A posztmodern kélgyó enfarkába harap, csettinthetnénk körúton belüli iróniával, ha Németh Balázs észrevenné, hogy mit művel – de láthatólag nem veszi észre.
Ám a hülyeségnek itt nincs vége, sőt. Mellékelnek hozzá egy imázsfilmnek becézett mesedia-sort is: játékos kedvű Youhuunk meséli el benne történetét. Krisztus után 907-ben Verecke híres útján (nem viccelek, kiírják!) érkezik a Kárpát-medencébe (!), megtanul sakkozni (?), de ellustul (?). 1890-re viszont (nem viccelek, kiírják!) elromlik körülötte a levegő, mocskos lesz a víz és lepukkant gyárépületek tünedeznek fel a háttérben – és oda a játékkedv is. De láss csodát: „egyszer csak valami megváltozott, napról napra figyeltem, mi zajlik körülöttem, mi épül?” Lám, egy atlétikai stadion nőtt ki a földből, ami hirtelen a régi szép időkre emlékezteti: „friss levegő, zöld fű, vidám emberek!” Gügyögő hősünk kedvet kap a vébén való részvételre, valahogy jegye is lesz, és vége a tunyaságnak is: egy atlétikus huszárvágással, rúdugró bravúrral röppen ugyanis helyére a zsúfolt nézőtér kakasülőjén – és birka fejével onnan csodálkozik rá: jé, hát itt versenyeznek?! és a leggyorsabb nyer?! Az egyperces slusszpoénja a kitörő bégetés: hogy a népek egyetemes-közös gólöröme az ősmagyar szó delíriumában egyesül. A juhé! a jövő Örömódája. És mindez suta-idétlen mondatokban, egy ripacs színész fejhangján, dilettáns, elrajzolt állóképeken – 2023 Magyarországán, nem mellesleg Dargay Attila, Nepp József és Rófusz Ferenc hazájában. Mindössze két évvel a NER-től igazán nem idegen Jankovics Marcell távozása után – na, erre is céloztam a téboly szédítő ütemű gyorsulását emlegetve.
*
A minap valaki a Facebookon belinkelt egy január eleji kulturális „vitaműsort” a Németh Balázs által sajnálatosan odahagyott közmédiából, amelynek témáját az egykori Postapalota juhúúi magasságokba felszökellő Csodaszarvasa szolgáltatta. Ötven percen át a köztéri szobrot illető kritikus hangok alacsony színvonaláról és tartalmatlanságáról panaszolkodik egymásnak a folyamatosan pályázat nélkül, sokszázmilliós megrendelésekkel kitömött kurzusszobrász, a nyomában lihegő építész, egy nemzeti identitás-építő kultúrcsinovnyik, no meg a rendszerkonform filozófus-esztéta.
Utóbbinak is nagyon tetszik a szobor, amely – mint kifejti – a magyarság pompás szimbóluma leend, lévén a csodaszarvas egyszerre ősi pogány és keresztény-nemzeti motívum. Ráadásul Hunor és Magor felől nézve ünő, Szent Imre és László felől bika: és, mint nemváltó műtét előtt tipródó egyszeri óvodásra, mindkettő igaz is rá. In hoc signo vinces, ideális nemzeti jelkép, mert mindent és mindennek az ellenkezőjét is egyesíti a NER-eszme győzelmes jegyében. A valaha kritikus értelmiségiként indult filozófus is érti immár az idők szavát.
Merjünk juhúk lenni.
