Gáton a legények – Szénási Sándor jegyzete
18/09/2024 18:03
| Szerző: Szénási Sándor/Klubrádió
Lehet, hogy a nép bünteti azt a politikust, aki nem zsákolja a homokot, viszont nem biztos, hogy jutalmazza, aki ezt teszi. De az is lehet, hogy mindegy, a népek csak röhögnek a két macskává vedlő politikusi ripacsokon, a fene se ismeri ki a magyarokat.
Amivel ugyanis azt állította, hogy míg az ellenfél galád és dögletes haszonleső, ő és elvtársai csupán a homokzsákra, és ezen mint szimbólumon túl csak a haza üdvére koncentrálnak. Párt, hatalom, főnök most szögre van akasztva, képletesen persze: gumicsizma van. Kár azonban, hogy ezt épp egy mikrofonba mondta, kamera előtt. Ezzel amúgy nem volt egyedül.
A másik politikus, aki szintén ajkán a haza szóval érkezett a gátra, a felvételen fölényes mozdulatokkal vezényelte embereit, egy csónaktalan Wesselényi Miklóst játszott volna szegény feje, miközben kínosan látszott, azt sem tudja, hol van. És így tovább a miniszterelnökig, akit legfőbb ellenzéki kihívója rángatott ki a tetthelyre, hogy csináljon már valamit, és aki aztán több helyszínen mondott fel árvízi mondatokat, amiket a vízügyes tanított be neki.
Ezzel persze nincs semmi baj, a kormányfőnek nem kell áradásszakértőnek lennie, persze jobb, ha nem csinál úgy, mintha mégis az lenne. De nem is ez a lényeg.
A lényeg az, hogy ezek az emberek láthatóan a két macska komplexumával küzdenek, miközben az egeret, azaz a népszerűség farkát próbálják elkapni: egyszerre szeretnék bebizonyítani, hogy itt, a végveszély sáncain szerepen, azaz a politikai macherkedésen kívül vannak, ám viszont bent is akarnának lenni, a nép fia-lánya sáros, kócos imázsa alól tehát gondosan ki-kivillantják a pártlogókat. Hiszen árvíz jön, árvíz megy, ők előtte és utána is a hatalom ilyen-olyan terein – még ha a szélein is – kell, hogy létezzenek, a gát csak egy időleges, és csalóka színpad. Nem tudni, igazából mire jó.
Lehet, hogy a nép bünteti azt a politikust, aki nem zsákolja a homokot, viszont nem biztos, hogy jutalmazza, aki ezt teszi. De az is lehet, hogy mindegy, a népek csak röhögnek a két macskává vedlő politikusi ripacsokon, a fene se ismeri ki a magyarokat.
De most ott vannak a gáton, lapátolnak, a másikat ócsárolják, és nyilatkoznak az árvízről. Mi van, mi lesz, mitől tartsunk, mitől bízzunk őbennük.
Valahol hátul, a kamera látószögén túl egy fának dőlve álldogál a vízügyi szakember, mondjuk a WWF-től, vagy máshonnan, aki már az összes politikusnak, újságírónak, polgármesternek, államtitkár-helyettesnek megtanította, melyek azok a mondatok, amik leírják a valóságos helyzetet, és amiket, ha sikerül jól-rosszul saját szövegként felmondaniuk, nem vezetik nagyon félre a közvéleményt.
Azon gondolkodik, most, hogy a kamerák nem forognak, és a macskák őt békén hagyják, elszívna egy cigarettát. Fáradt.
Szénási Sándor jegyzete a szeptember 18-i Esti gyorsban hangzott el. Meghallgathatják a cikk tetején elhelyezett lejátszóra kattintva.
A címlapi kép illusztráció, mesterséges intelligenciát felhasználó alkalmazással készült.
