Halász Rita: Szent Fruzsina a gangon
4/08/2024 19:09
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
| Szerkesztő: Ivánkai Márk
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Halász Rita Szent Fruzsina a gangon munkacímű regényrészletét hallgathatják meg a szerző előadásában.
Közel fél évtizeddel ezelőtt eseményszámba ment Halász Rita első kötete, amely egy traumatikus kapcsolat és személyiségfejlődés történetét dolgozza föl. A válófélben lévő női főszereplő – feleség és két kisgyerekes fiatal édesanya – szemszögéből írott regény megjelenését követően láttuk vendégül az íróját Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, ahol Szegő János beszélgetett vele többek között erről a művéről is.
A szerző ugyanakkor felolvasott a készülő következő prózájából is egy részletet, amelyet mától meghallgathatnak itt, a Klubrádió honlapján is, lejjebb görgetve pedig szövegesen is elolvashatják. A részletben szubtilis módon pillanathatunk be egy kamaszodó lány ismerkedésébe saját felnőtt nőiségével az európai szellem erkölcstudata által átszűrt keretek között.
A szöveg eredeti, írott változata:
Szent Fruzsina a gangon (részlet)
Tíz éves voltam, amikor először láttalak meztelenül. Meleg volt, igazi forróság, és mi templomról templomra jártunk, hogy szomorú, halszemű szobrokat nézzünk. Lendületesen lépked a mályva színű vékony ruhájában, kezében térkép, vörös hajába belekap a szél. Mint egy megelevenedett Mucha-plakát. Csak az ormótlan barna bőrtáska ront az összképen. Megnyúlt végtagokkal kullogok utána. Itt kell lennie, mondta, amikor megérkeztünk egy alacsony, fehér falú kis kápolnához.
Ott feküdtél az egyik oltáron, alattad arany párna és gyűrött lepedő. Vékony férfi test, behorpadt hassal, a bordák között seb. Ágyékodat és a lábadat fehér lepel takarta, szerettem volna lehúzni. Fekete ruhás, magas, sötét bőrű pap jött felénk, valamit kérdezett, mire anyám elővett egy papírt és átadta. A pap mosolygott, kinyitotta a kovácsoltvas ajtót, és intett anyámnak, lépjen fel a sámlira. Én is szerettelek volna közelebbről nézni, de a pap a vállamra tette a kezét, a fejét alig észrevehetően megrázta. Anyám a táskájában kotorászott, a fényképezőgépet kereste. Zseb nélküli táska, vastag, kopott szíjjal. Soha nem talált benne semmit.
Csak egy szobor, mondtam magamban, mégis arra vártam, megmozdulsz, a mellkasod emelkedni kezd, pislogsz, kinyitod a szemed. A pap elköszönt, cipőkopogás visszhangzott az üres térben. Anyám lehúzta a leplet, és a kezembe adta, vigyázzak rá. Füstölőszaga volt. Kattintás, villanás, vékony, vijjogó hang, anyám a fejéhez kap, a vaku! Körülnéz, a pap már eltűnt a sekrestyében. Miért fotózod le, kérdezem. Mit? Hát tudod, és érzem, elvörösödök. Az izéjét. A fütyijét? Bólintok. Mert különleges, hogy van neki, és az is, hogy látjuk. Miért? Mert nem szokták teljesen meztelenül ábrázolni, valami mindig eltakarja. Most is eltakarja, mondom, és mutatom a selymet. Ezt később tették rá. Nem szeretnék, hogy lássuk, hogy milyen volt neki? Igazából, nem szeretnék, hogy lássuk, hogy egyáltalán volt neki. Miért? Mert Isten fia, viszont ha fütyije van, akkor ember is. És az baj? Nem baj, csak felvet bizonyos kérdéseket, és vannak, akik zavarba jönnek a kérdésektől, válaszolta. Majd feléd biccentett, és megkérdezte, érdekel-e. Mire zavarba jöttem, mert bár érdekelt, nem akartam, hogy ezt ő is tudja. Ezért csak vállat vontam, elhúztam a szájam és azt mondtam, felőlem. Egy kép jutott eszembe, anyám egyik könyvében láttam, amikor csoki után kutattam a szekrényében. Szakállas szatír, erektált fallosszal, írták a kép mellé. Felléptem a sámlira. Kicsi, gondoltam, és megkönnyebbültem.
Anyám kattint, újra meg újra, különböző furcsa pózokba merevedik, az órája le-föl csúszkál a karján. Számlapos férfi karóra, vastag barna bőrszíjjal, mindig késett vagy mindig sietett, már nem emlékszem, de sosem járt pontosan.
Tényleg vérzett, kérdeztem, és a sebedre mutattam. Anyám legyint. Nem hiszed el, amit az a fura néni mondott? Az a fura néni teljesen bolond, válaszolta. És ha mégis elkezdene vérezni, ha látnám? Ha te is látnád? Akkor azt gondolnám, hogy valaki becsap minket. De a néni azt mondta, hogy bevizsgálták a vért, és igazi volt, nem festék. Ne hidd el ezeket, Fruzsika, butaság, megsimogatta a fejem és átment egy másik szoborhoz. Hűvös volt, elképzeltem, hogy megérintelek, a szíved pumpálni kezd, rám nézel és elmosolyodsz. Az oldalsebeden a piros festék lassan lefolyik a fán, bordó csík marad utána. Nem a festék, a véred folyik. Tudtam, nem szabad szoborhoz érni, mégis megsimogattam a sebed. Mutatóujjammal körbetapogattam a széleit, haladtam egyre bejlebb. Mély hasadék, nem éreztem a végét, mint egy feneketlen kút. Vártam, hogy a fa hússá változzon, az ujjam véres legyen, hogy összerezzenj, de nem történt semmi. Vajon mit kell csinálnom, hogy csoda történjen?
Ideje mennünk, szólt kis idő után anyám, és kérte, adjam vissza neki a selyemleplet. Odaadtam, felsikított. Vérzett az ujjam. Mi történt, kérdezte, azt válaszoltam, biztos szálka. A lepel és a padló is véres lett, anyám fogta a fejét, hogy ez mennyire kellemetlen, és közben folyamatosan mondta, vegyem a számba az ujjam és szívjam. Sokára állt el a vérzés. Leültünk a padra, anyám próbálta kiszedni a szálkát, de én éreztem, megkapaszkodott bennem, a húsomban, és nem ereszt.
