"Ne ölj! Vagy, hát…"

Forgács Attila gasztropszichológus és Mertus Ágnes művészettörténész is más-más téma kapcsán említette meg az utolsó vacsorát két egymást követő két epizódban. Leonardo da Vinci festménye bár a legismertebb vizuális feldolgozása a témának, nem egy alkalommal vitték vászonra, vagy éppen épület falra a jelenetet a művészek, és persze saját kultúrájukat akarva-akaratlanul belefestették műveikbe. Egy cuzcói falfestményen például az asztaltársaság kuit, vagyis óriás tengerimalacot fogyaszt.

Kamarás István vallásszociológus ugyanakkor a 240. epizód elején hangsúlyozta, hogy az említett, viccesnek tűnő eset pusztán arra mutat rá, hogy az utolsó vacsora ábrázolásának különböző változatain megjelenő szokatlan motívumok nem ritkán az adott terület bibliafordításával vannak összefüggésben.

A beszélgetés alaptémája tehát a művészek által oly sokszor megidézett bibliai történet és annak szimbolikus jelentése volt. Ehhez kapcsolódóan több olyan részletet említett a vallásszociológus a Bibliából – mint a mannahullás vagy a kenyérszaporítás –, amelyek mind a táplálkozás szakrális jellegére helyezik a hangsúlyt.

Kamarás István elmondta, hogy a különböző keresztény felekezetek sok mindent másképp értelmeznek a Bibliában, de az utolsó vacsora szimbolikus tartalmában egyetértenek.

A folytatásban arról a bizonyos másik utolsó vacsoráról beszéltünk. Amelynek szintén lehet üzenete, ahol az étel szabadon választott, és amely nem jár mindenhol mindenkinek, aki a kivégzésére vár. A hagyomány, amely sokszor az étkezésen túl a vendégfogadást is lehetővé teszi, először a 18. századi Angliában jelent meg, majd Németországban. Az Egyesült Államokban, amelynek egyes részein még mindig alkalmazzák a halálbüntetést, a 19. században kezdett elterjedni, és a 20. században állandósult.

Valójában persze sokkal fontosabb, hogy miért is várnak ezek az emberek az utolsó vacsorájukra. Prof. Tóth J. Zoltánnal, a Károli Gáspár Református Egyetem jogelméleti tanszékének vezetőjével, egyetemi tanárral a halálbüntetés történetét vizsgáltuk. Az ősközösségektől indultunk, ahol nem a bosszú vagy a közösség védelme indikálta a halállal büntetést, hanem az áldozat felajánlása a természetfelettinek. Tóth J. Zoltán hozzátette, az időben előre haladva rengeteg büntetési módot kezdtek alkalmazni – a kora újkorból ismerjük például a legvéresebbeket –, de a halálbüntetés a kezdetekkor sem volt gyakori. Azt, hogy ez összefér a kereszténységgel, azzal magyarázta, hogy a 10 parancsolatban a Ne ölj! pont valójában félrefordítás, és a Ne gyilkolj! pontosabb lenne. Ezt az akkori egyház szerint úgy kellene értelmezni, hogy csak okkal tedd. Ami persze még így is aggályos magyarázat, de a korszakban a hívőknek elegendő volt. Prof. Tóth J. Zoltánnal, a Károli Gáspár Református Egyetem tanárával a következő adásban folytatjuk a történeti áttekintést.

A teljes adását a fenti lejátszóra kattintva hallgathatják meg. Kiemelt kép: Pixabay