Potozky László: Tigriscsíkok
14/04/2024 16:31
| Szerző: Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Potozky László Tigriscsíkok című regényrészletét hallgathatják meg a szerző előadásában.
A Csíkszeredáról származó fiatal kortárs írót, Potozky Lászlót közel tíz évvel ezelőtt, a Nappá lett lámpafény című második kötete megjelenését követő évben láttuk vendégül a Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, ahol Marton Éva beszélgetett vele. Az adásban olvasta föl azt Tigriscsíkok munkacímű regényrészletét, melyet végül Éles címmel jelentetett meg.
A felolvasott részletet mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatják a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva, lejjebb pedig szövegesen is elolvashatják. S bár a regény szerkezetének valódi megismeréséhez és befogadásához a könyvet is vagy legalább néhány másik részletet, pl. ezt is ismerni érdemes, ez a részlet is ízelítőt ad az íróról.
A regényrészlet eredeti, írott változata:
Tigriscsíkok
Huszonhatodik születésnapomra úgy döntöttem, szétcsapom magam egy istentelen ivászattal. Egész nap nem ettem semmit, hadd üssön a szesz, készültem estére az Inszomniába. Zuhanyozás közben jutott eszembe, megszámlálhatnám a tigriscsíkjaimat, le is ereszkedtem a kád szélére és hozzáláttam, de bármennyire is próbáltam, nem tudtam elkülöníteni őket egymástól, sokan voltak, nagyon sokan, túl sokan, olyannyira, hogy egészen belesimultak a bőrömbe, összetapadtak, egybefolytak, matt felületet alkottak. Tabula rasa? szólalt meg bennem a pszichológus, ennyit ér a diploma.
Kilenc körül jöttem el otthonról, tele volt karácsonyi izzóval a város, a tarka fényt lépten-nyomon járókelők mártogatták fel. Kezükben gőzölgött a forralt bor, gondtalanul csevegtek, kacarásztak, miközben odafönt, a sötét égben egymagában ült az isten és haldoklott, szegénynek régóta nem akadt, akivel egy értelmeset beszélgethetett volna. Érkezésemkor az Inszomniában már a plafonig ért a hangulat, Mircs kezdésnek belém töltött egy abszintból, tequilából és áfonyalikőrből összecsapott kotyvalékot, boldog szülinapot, testvér! – aztán leültünk az előre lefoglalt sarokasztalhoz, és elkezdtük a söröket. Pirát is odajött, hazudott egy szülinaposat, majd kihozatott egy méter vodkát, és felszívódott a tömegben. Nemsokára Mircs is követte, szokásos csajnéző körútjára indult, de mivel nekem szülinapom volt, kivételesen felmentett az őrjáratozás alól, nem kellett vele mennem.
Így hát magamban maradtam. A mennyezeti hangszórókból egy internetes rádió szólt, hírek következtek. Most már bármelyik pillanatban nekivághattak a hadak, hogy végigporozzanak a világ azon részén, aminek a nevét még a bemondónő se tudta rendesen kiejteni, attól fogva pedig egyetlen dolga lesz ott a vérnek, hogy patakokban folyjon és statisztikákat meg híreket írjanak vele. Kék-fehér csíkos izominget viseltek arrafelé a zubbony alatt a bakák, úgy néztek ki, mint holmi szakállas-bakancsos-géppisztolyos gyerekek, a felsőtestük óvodás volt, a lábuk katona, a fejük hülye. Szaporán dobtam be Pirát ajándékshotjait, gyorsan őrölt a vodka, elfáradtam. A termet elborító vízipipafüst köddé vastagodott, hízott, felhő lett belőle, hátradőltem a széken és felfeküdtem rá, fogalmam se volt, hogy fogok hazajutni innét, de rendben volt ez így, végső soron azért vagyok a világon, hogy tévelyegjek benne. Néztem az embereket és vigyorogtam, a hangfalakból a Painkiller gitárszólója vonított, egy negyvenes csávó a maga száztíz kilós rokkerségében vadul vonaglott rá, egy virágárus fiú szétfagyott rózsákat hozott és megpróbálta rátukmálni őket a kocsma népére, a pincérnő dekoltázsára tetovált skorpió ingatta a farkát, miközben gazdája teli tálcával lavírozott az asztalok között. Szemüvegét törölgetve egy hipszter támaszkodott az ajtófélfának, arrébb egy vámpírlány pötyögött a zongorán, és abszolút nem izgatta, hogy még ő se hallja saját klimpírozását a kocsmamorajban. Valaki nyerítve felröhögött, fújtatott a kávégép, sikkantás hallatszott, korsócsörgés, beszédfoszlányok, panaszkodás, kívánságok. Elrontott poénú viccek, káromkodás. Egy szerelmi vallomás töredéke. Egy szakítás félmondata.
Az ablaknál felmordult a levegőcserélő ventilátora, nekem meg egyfolytában repülők zúgnak a fejem fölött. De ezek már nem utasszállítók, nem fapadosok, inkább vadászgépek, drónok, bombázók. Jönnek, itt vannak, köröznek a magasban, várnak. A lényeg viszont az, hogy ti ne szóljatok hozzám, ne érintsetek meg, ne gondoljatok rám, és akkor valahogy kibírom. Hagyjátok, hogy nyugodtan igyam meg a sörömet, hagyjátok, hogy nyugodtan bambuljak el tőle, hagyjátok, hogy nyugodtan hugyozzam ki, hagyjátok, hogy nyugodtan essem be az asztal alá. Oké? És legfőképp hagyjátok, kérlek, azt semmiképp se vegyétek el tőlem, hogy üljek az álmatlansághoz címzett kocsmában, és várjam, hogy megkezdődjön a háború.
