Ez abból jött össze, hogy kurva vastagon fog a ceruza, amikor öntik a tengernyi betont, vagy éppen drágán adnak szolgáltatásokat olyan cégeken keresztül, amiket még állami megrendelésekkel is megtámogatnak. Nem akarok senkit elkeseríteni, de a helyzet az, hogy történjen bármi is, ezt a vagyont jogállami kereteket között már soha nem tudjuk visszaszerezni.

Demeter Szilárd azon aggódik, hogy lesz-e 2222-ben (miért pont akkor?) még magyar kultúra. Ezt kell megvédeni a libsibolsi brüsszelista, migráns csürhétől vagy mi. Fogalmam sincs, mi lesz 2222-ben, és csak remélni tudom, ha lesz magyar nyelv és kultúra, amely talán olyan erős, hogy még D. Sz-t is túlélheti, akkor elhelyezik ezt a kiperelt pályázatot egy múzeumban, ahol bemutatják az orbáni rendszerben tenyésző szolgalelkűséget, pitiánerséget, politizáló nagyképűséget, a mindent a politikai haszonszerzés szolgálatába állító világot.

Milyen reggele lesz majd az asszonynak? Nincs otthon a gyerek, cserébe az egész lakást feldúlták.

Nem mondom, hogy azért rúgja fel egy karateedző a rábízott gyermeket, mert a belügyminiszter vezeti az oktatás ügyét – de valamiféle összefüggés – metaforikus változat – mégiscsak felsejlik. Hiszen a rendszer arra épül, hogy az erősebb felrúgja a gyengébbet, szakszerűen, kíméletlenül.

Hiába, a felelőtlen, hanyag újságírók nem a megfelelő nézőpontból mutatják meg az eseményeket.

A magyar kormány Fanta-fronton győzni fog. Mint mindenben. Kivívja a spanyol 6 százalékot, és reményei szerint ezzel bevonul a történelembe. A hozzá hű nemzetrész zászlaját lobogtatja.

Lélegzetvételhez csak akkor jutottam, mikor elment mellettem valaki. Ilyenkor három másodpercig hidegnek éreztem a teste által kavart légmozgást. Ilyen lehet a pokol – gondoltam. Megfősz a saját levedben, miközben érzed a szellemek jéghideg áthúzását.

Orbán amolyan klasszikus, a magyar valóságból ismert "szerző-mozgó ember." Nem tudjuk magának mit remél, de az biztos, hogy nem önzetlen békevágyból teszi.

Szemezgetés a magyar irodalom felhevült darabjaiból.

Vannak százezrével olyanok, akik a havonta rendre befizetett társadalombiztosítási járulékuk okán naivan számítanának arra, hogy nem halnak éhen, ha megbetegednek.

Csak a pontosság kedvéért szögezzük le: ebből a békemissziós szövegből egyetlen betű sem igaz. Szó sincs itt békéről.

Pedig még a matekból hármas Pisti sem költségvetési hiány idején akarna magának saját kormányzati negyedet és még milliárdosabb rokonokat, Viktornak viszont az sem elég, hogy a repülőgépekkel tud játszani, úgyhogy szénné adóztat minket továbbra is.

Érthető, hogy nem is akad már fent senki azon, hogy a stadionokban szétfütyülik egymás himnuszát a felek. Mert már szinte egy rövid hírt sem ér meg, ha a meccsek után elagyabugyálják egymást a drukkerek.

Sorra születnek a beszámolók a civil világban kivirágzó új életekről, ahol is az exbaka a földet kezdi túrni, vagy főiskolára jár, profi sportoló lesz, vagy hivatalvezető. A határ a csillagos ég, üzeni derűs mosollyal a putyini agymosoda.

Így címkézi, magasztalja a magyar kormányzati kommunikácó azt a nehezen meghatározható diplomáciai ámokfutást, amit Orbán az elmúlt napokban bemutatott.

A színészek és az újságírók évek óta küzdenek azért, hogy a jog- és kifosztásuk megmaradjon. Persze nem azért mert tök hülyék, de rájöttek, hogy így mégis két krajcárral többet kapnak, csak persze nem szabad leesni a díszletről vagy megöregedni és nyugdíjba menni. Mert akkor baj van.