„Köszönjük
Publicisztika
Több lekvárt a madzagra - Dési János jegyzete
Publicisztika

Több lekvárt a madzagra - Dési János jegyzete

A szuvizáshoz először is egy főhatóság kell, aztán gellérthegyi irodák, autók, fizetések, kutatóintézet, egy-két 3/3-assal - ha mindez megvan, akkor lehet bőkezű pr- és reklám-megrendeléseket adni az udvari beszállítónak, akinél tutira jó helyen van az a pár milliárdocska, amit arra fordítunk a nép pénzéből, hogy a népet hülyítsük.

Gesztenye – Józsa Márta jegyzete
Publicisztika

Gesztenye – Józsa Márta jegyzete

A sültgesztenye-szezon piaci fejleményei is érzékletesen mutatják, mennyit ér a kormány családbarát politikája. Erről is ír jegyzetében Józsa Márta, aki szerint, ha megértjük, hogy rengeteg felnőtt nem eszik azért, hogy a gyerekeknek jusson élelmiszer, akkor nyilván azon sem lepődik meg senki, hogy százezer forint rendkívüli kiadás milliók számára jelent megugorhatatlan összeget.

A Pinocchio-miniszter - Hardy Mihály jegyzete
Publicisztika

A Pinocchio-miniszter - Hardy Mihály jegyzete

Gulyás Gergely miniszter mindenesetre orbitálisat tódított, amikor azt állította, hogy a hackerek kezébe került adatok között nincsenek igazán fontos vagy érzékeny adatok. Pinocchio-miniszter alighanem ismét hülyének néz bennünket, csak az ő orra nem nő olyan gyorsan, mint a hazudós fabábué.

Arató András: Szamovár & ’56

1/09/2023 08:43

| Szerző: Arató András

A magyar kormány a helyén van, higgadtan fogadja a híreket.

A takarékosság példaértékű projektje hozza közelebb a szovjet-orosz nertársak dicsőséges győzelmét az általuk megtámadott agresszor felett.

Történt ugyanis, hogy a birodalom gyermekei számára korszerűsített tankönyv előállítása során elkerülték a fölösleges költekezést, és átvették a Szovjetunióban évtizedeken át jól bevált fejezeteket.

Többek között a Magyarországnak 1956-ban nyújtott baráti segítségnyújtásról szóló rész úgy helyes, ahogy az írva van. Ha Sztálin elvtárs megéli, tán még szebben szálltak volna a darvak. Az 1968-as ugyancsak nagyvonalú és mosolygós csehszlovákiai segedelemről szóló bekezdésekről sajnos csak sejtelmeink vannak, de bizonyára szerepel benne a további gyújtogatással szembeni önzetlen fellépés is, dicsőséges magyar közreműködéssel.

Noha oly sokan idézték az örökérvényű értékelést, nem árt az ismétlés, ami a tudás anyja (az apa ismeretlen, hacsak nem Goebbels doktor):

„1956-ban lázadó radikálisok, a fasiszta Magyarország volt katonái fogtak fegyvert, rengeteg gyilkosságot követtek el, még a sorkatonák is brutális mészárlások áldozatai lettek”. „A magyar válságot a nyugati titkosszolgálatok és az általuk támogatott belső ellenzék akciói katalizálták. A Szovjetunió csapatokat vezényelt Magyarországra, és segített a magyar hatóságoknak a tiltakozás elfojtásában.”

A magyar kormány a helyén van. Higgadtan fogadta a hírt, nem kezdett bele elhamarkodott örömujjongásba, pedig a világhírű külügyminiszterünk azonnal bekérethette volna az orosz ambasszádort, keblére ölelendő: bátor barátom, köszönöm, hogy kimondtad az igazságot!

Ám ne örüljünk túl korán, a prigozsinok nem nyugszanak, legalábbis amelyik életben van. Lássuk elébb nyomtatásban. Mármint a tankönyvet, mert a temetés, az csendben, szűk családi körben, a paparazzók teljes kizárásával megtörtént, még Vlagyimir Vlagyimirovics is távol maradt, a rá jellemző tapintatból.

Aztán van az a rész, ami első látásra „véleményes”, hogy ti. mekkora elbxszás volt, amikor az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet hadsereg szó szerint értelmezte az ideiglenességet, és a „ruszkik, haza!” agresszív felszólításnak eleget téve katonái eladták magyar öröklakásaikat. Fillérekért. Ma kész vagyonokat kapnának értük – ha majd visszajönnek, megalapozottan kérhetnek kárpótlási jegyet. Mégis van a kritikai észrevételnek alapja. Nem akarunk a „mi lett volna, ha” illuzionista hibájába esni, de talán elkerülhető lett volna az a homályos húsz esztendő, amiről a közeljövő hazai tankönyvei, mint a népi demokráciából a fejlett illiberalizmusba vezető átmenet egy rögös szakaszáról emlékeznek meg, szóval az utóbbi elmaradt volna, ha barátaink maradnak még egy teára (amit csak azért említünk meg, hogy a szamovár értelmet nyerjen), amíg Viktor be nem vackolódik. Most már mindegy, fő, hogy eljutottunk oda, ahova.

 
Ruszkik, haza!
Budapest, 1956
 
Forrás: Fortepan/Pesti Srác2
 

Regnáló miniszterelnökünk '89-ben nyugati fejlődésről, szovjet csapatok kivonásáról, ’48-ról, ’56-ról meg történelmi örökségről beszélt, amiből felületes szemlélők és dollárbaloldali árulók valami ellentmondásféléről próbálnak kárörvendeni, arra alapozva, hogy talán a nép nem vette észre a finom kádári kacsintást, amit a mi akkor még csak leendő vezetőnk hadarás formájában hintett az ő húsz év múlva bölccsé váló alattvalói közé. (Az 1848-49-es rebellióval kapcsolatos helyes álláspont még kidolgozás alatt áll, dolgoznak rajta az időközben a Paszkievics sugárúti palotába költözött nemzeti történészek.)

Mert mi is van valójában abba a cirill szövegbe belefogalmazva? Horthysta, meg fasiszta – mi ebben a sértő? Hát nem a néhai főkormányzó a példalép, akinek a mosdatás után már csak a frizuráját kell egy kicsit megigazítani? A többi fogalmat - nyugati titkosszolgálat, lázadó radikálisok, belső ellenzék, megtévesztett tömegek, csőcselék, imperialista fellazító politika – csak megfelelő sorrendbe kell állítani (amitől most eltekintünk), és már kész is a jóféle kolbász.

A minap a szarról és gazdájáról emlékeztünk meg. Tulajdonképpen most is ezt tettük, mert a fogalomkör megérdemli, hogy időről időre visszatérjünk rá.

SZABADSÁG KLUB KOMMENT GOMB