Bakos Gyöngyi: Intro/Tokyo

A kortárs magyar írót izgalmas első kötete, a Nyolcszáz utca gyalog megjelenése után láttuk vendégül a Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, ahol Szegő János beszélgetett vele, és a stúdióban a szerző készülő regényének részletét is felolvasta. Azóta a második kötete is megjelent Nixon nem tud lépcsőzni címmel, ám a regényből ezen a munkacímen részlet jelent csupán meg, az Élet és Irodalomban. A Klubrádióban az író egy másik részletet olvasott föl a készülő műből, melyet mától itt, a honlapunkon is meghallgathatnak. A szövegrészletben a Japánba érkező elbeszélő találkozgat egy régi ismerősével, és a szálak valamiféle korábbi szerelmi történetre utalnak. Mint a szerző az alábbi hangsávon hallható beszélgetés során elmondta, ezúttal teljesen fikciót alkotott, egyetlen való életbeli inspirációját a Japánban szerzett élményei jelentették. A részletben ugyanakkor nem csupán a szerző, hanem az elbeszélő is fikciót alkot, amikor partnerének kitalált történetet ad elő magáról.

A felolvasást a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva lehet meghallgatni, lejjebb görgetve pedig írott formában is nyomon követhetik az elhangzottakat. Itt pedig az említett beszélgetésből hallhatnak egy részletet:

A szöveg eredeti, írott változata:

Intro/Tokyo (részlet)

Szerda reggel a császári palotához megyek, mert valahova mennem kell, nem ülhetek egész nap a szállodában. Vagyis ülhetek, akármennyit ülhetek, nem igaz, hogy bárhova is el kellene mennem, igazából kedvem van szétnézni. Hiába rakom ki a táblát az ajtókilincsre, köszönöm, nem kérek takarítást, akkor is bekopog a szobalány, hogy minden rendben van-e. Nem nyitja ki teljesen az ajtót, csak résnyire. Nem néz be. Udvariasan érdeklődik. Udvariasan érdeklődni tudnak legjobban a japánok. Előre megtervezem az útvonalat a császári palotához, utánaolvasok blogokon, egy fél napot el lehet ott tölteni. Ez jó. El kell töltenem valahol félnapokat, amikről nem mesélhetek neked. Te úgy tudod, hogy konferencián vagyok, ezt hazudtam. Valamit hazudnom kellett. Miért jöttem ide? Miért utaztam tizennyolc órát? Miért vagyok itt? Nem mondhattam, hogy miattad. Pár hete írtam üzenetet, hogy Tokióba jövök, találkoznunk kell. Egy konferencia miatt. Ha már úgyis itt vagyok. Nincs kedved? Igen, összefutni. Tokióban is össze lehet futni? Persze, egy kávét igyunk meg. Tényleg Tokióba utazol? Micsoda véletlen. Egyszerűen elhitted a konferenciát, nem kérdeztél semmi mást, még a reptérre is kijöttél volna, mondtam, hogy nem kell, kollégákkal együtt megyünk, meg jön értünk transzfer, persze, mondtad, ez teljesen megszokott ilyenkor, tudod, hogy megy az ilyesmi, nagyon jó vagy konferenciákban. Valójában metróval jöttem be Tokióba, egyedül, kétszer is rossz helyen szálltam le. Nem akartam erőszakosnak tűnni, első nap már ne találkozzunk, mondtam, fáradt leszek az úttól, és másnap délelőtt kezdődik a konferencia, készülnöm kell rá, mert a repülőn nem tudtam, sírt egy gyerek. Mindig sír egy gyerek. Találkozzunk másnap este. Rendben, válaszoltad. Attól féltem, hogy a konferenciáról meg a munkámról fogsz kérdezni, és fogalmam se volt, hogy mit mondjak, mert munkám az van, de nem szoktam konferenciára járni. Viszont te szoktál konferenciára járni, nagyon könnyen lebukhatnék előtted. Nem akarom, hogy karrieristának tarts, ezért majd keveset beszélek a konferenciáról. Szokásos, unalmas, ilyeneket fogok mondani neked. Különben is kilenc éve nem találkoztunk, nehogy már munkáról beszélgessünk. Tényleg kilenc éve? Szerintem több. Szerinted több. Persze a te munkád más, arról beszélgessünk. A Tokiói Egyetemen tanítasz, matematikus vagy, hogy kerültél épp Tokióba. Beszélsz japánul? Egy felhőkarcoló ötvennegyedik emeletén találkozunk, oda viszel vacsorázni. Rég beszéltünk, mondod mosolyogva, azóta sok minden történt. Nem kérdezel a konferenciáról, semmit nem kell hazudnom, a munkámról se kérdezel. De, a munkámról kérdezel, vagyis elmondod, amit kilenc éve is elmondtál, hiba volt otthagynom a matek szakot első év végén. Most multinál dolgozom, valóban nem ezt képzeltem, bár negyvenötéves koromra már középvezető vagyok. Azt hazudom, hogy egy klímagyártó cégnél dolgozom, hát emiatt Tokió. Nagyon jók klímában a japánok. Miért épp klímát mondok? Lehetne autó, hangfal. Bármi. A japánok bármiben jók. Semmit nem tudok a klímákról, utána kell olvasnom ennek is, nem készültem fel előre. Nem jellemző rám, hogy ne találjam ki pontosan a dolgokat. A császári palotához végül odatalálok, csak ez egy másik császári palota, nem az, ahova el akartam menni. Ennek a kertje nincs nyitva, nem lehet fél napot eltölteni. Egy közeli étteremben ebédelek, inkább kifőzde, kedves japán nénik bólogatással jelzik, hogy szabad az asztal. Képről választok valamilyen húsos tésztát. Én vagyok az egyetlen európai. Leültetnek mellém két férfit, itt szokás egymás mellé ültetni vadidegen embereket. A császári palota helyett valahol máshol kell ezt a napot eltölteni. Közben írok neked üzenetet, hogy este ráérsz-e. Nincs kedvem a konferenciavacsorához, ezt írom, bár érzem, hogy talán túlzás. Nem akarom, hogy azt hidd, veled szívesebben vagyok, mint a konferenciavacsorán. Fogalmam sincs, milyenek a konferenciavacsorák, biztos unalmasak. A japán férfiak mellettem nem beszélgetnek, evés közben a telefonjukon játszanak. Lehet, hogy nem is ismerik egymást. Mi van, ha nem fogsz válaszolni órákig, ha nem akarsz találkozni. Túlzás, nem kellett volna írnom, nem kellene erőltetnem a találkozást, ez még csak a negyedik nap, van időnk bőven. Nincs időnk, rohannak a napok, és nem történik semmi. Ráérek, válaszolod, menjünk az öbölbe. Egyik nap ki fogom hagyni a konferenciát, azt mondom majd neked, hogy már minden fontos program megvolt, lehet lazítani. Ha már itt vagyok, mutasd meg a kedvenc helyeidet, menjünk el vidékre. Talán a vidék tényleg túlzás lenne. Negyedik napja vagyok itt. Úgy tervezem, hogy két nap múlva felhívsz a lakásodra. Semmi nem túlzás.

(Kiemelt kép: Benh LIEU SONG / Wikimedia Commons)